Századok – 1957

Tanulmányok - Mátrai László: Az anyag szerkezetének atomista felfogása a XVII. századi magyarországi filozófiában 145

148 MÁTKÁI LÁSZLÓ nyugati részében — a XVII. században következik el, s ez a feudalizmus utolsó, koncentrált erőfeszítése uralmának fenntartására. A németalföldi és az angol forradalmak, a harmincéves háború, a spanyol örökösödési háború és a kisebbnagyobb helyi háborúk, felkelések, büntető expedíciók, gyarmati harcok szinte szakadatlan sora jellemzik e századot, melynek ideológiai újdonsága az ellenreformáció. A nyugat-európai filozófia történetében a század — naptári pontossággal — 1600-ban, Giordano Bruno megégetésével kezdődik és 1697-ben, Pierre BayleSzótárának megjelenésével ér véget: a tudománynak való hadüzennettől a felvilágosodás hajnaláig. Nem vitás, hogy ezt a kemény harcot egyszerűen a nagy rendszerek korának, vagy az empirizmus és racionalizmus kialakulásának jellemezni alig lehet egyéb történethamisításnál. Persze valóban létrejöttek nagy filozófiai rendszerek is, és tényleges folyamat az empirizmus és racionalizmus kialakulása is. Ám mindez olyannyira harmad- vagy negyedrangú jellemzője az egész korszaknak, hogy egykönnyen felfedezhető a filozófiatörténetnek nem egy másik, egészen távoli korszakában is. Jelen összefüggésben nem kutatjuk, hogy mi vezeti a polgári filozófiatörténészeket mindezekre, nem firtatjuk a tények ilyetén kezelésének tudományetikai vonatkozásait sem, hanem pusztán arra akarunk rámutatni, hogy az általuk rajzolt és általánosan elfogadott történeti kép tárgyilag téves, történetileg nem hiteles. A XVII. század valóságában a világnézeti fronton három hatalmas küzdelem folyik, mely szükségszerűen és primér módon kihat a filozófiának úgyszólván minden kérdésére : 1) A régi vallás (teológia) harca az új vallással (teológiával), 2) A vallás (teológia) harca a filozófiával és természettudománnyal. 3) A filozófia harca a természettudománnyal. Ugyanakkor folyik a harc két további elméleti fronton is, azonban mindkettő általános a kultúrhistória más századaiban is s ezért nem specifikusan jellemző — bármennyire is intenzív folyamat — a XVII. századra : 4) A régi filozófia harca az új filozófiával, 5) A régi természettudomány harca az új természettudománnyal. Bármily bonyolult legyen is a különféle ellentéteknek ez a harca és bármennyire jól tudjuk is, hogy végső fokon mindegyikük mögött az uralmon lévő nemesség és a hatalomért küzdő polgárság ugyanazon ellentéte rejlik : minden leegyszerűsítés vagy tárgyi tévedésre vezet, vagy arra a vérszegény „tantörténeti" koncepcióra, melyről már fentebb szóltunk. Alapvető kérdések válnak egyszerűen megoldhatatlanokká, ha szimplifikáló módon próbáljuk kezelni őket. Miért nem volt Hobbesnak az egész XVII. században sem Angliában, sem Európában komoly hatása ? Hogyan állhatnak tőle balra a politikában azok, akik filozófiában messze jobboldaliabbak nála? Descartes, a „philosophe au masque", valójában hogyan vélekedett saját rendszerének benső ellentmondásairól? Kinél jut el az idealizmus a tudatos csalásnak (először csak Berkeley által kimondott) fokára? Miért tűrik el egyes országok, egyes egyetemek az atomisztika terjesztését és mások miért üldözik tűzzelvassal? A protestáns körök — melyek elsőnek kezdték a kopernikusi tanok üldözését — miért hagynak fel az új világkép üldözésével? Vajon Leibniz monadologiája az atomizmus avagy a spiritualizmus kedvéért tett engedmény? Mi indokolhatja azt, hogy Boyle és" Newton, akik a kémiában ós a fizikában már a független, igazi természettudományt képviselik : mindketten mégis önálló, nagy ambícióval készült teológiai műveket is alkotnak, jóllehet egyikük