Századok – 1956

KRÓNIKA - Történettudományi kandidátusi disszertációk vitái (Makkai László—Szabolcs Ottó) 841

850 KRÓNIKA Lukács Lajos disszertációja (Magyar függetlenségi mozgalmak 1849 — 1867) az idegen elnyomás elleni évszázados függetlenségi küzedelem egyik periódusáról igyekszik részletes és hü képet adni. Az opponensek (Lederer Emma és Mérei Oyula) egyaránt kiemelték, hogy a disszertáció széleskörű, eddig nagyrészt ismeretlen levéltári anyag ismeretében készült s több kérdésben érdekes és új elvi megállapításokat tartalmaz. Mindkét opponens azonban hibáztatta a disszertációt abban, hogy „függetlenségi mozgalmak" címszó alá sorol minden olyan tervet, elgondolást, kisebb jelentőségű megmozdulást, melyek nagyrészt ki sem bontakoztak, röviden : igen kiterjeszti a függetlenségi mozgalmak kereteit, ahogy Lederer Emma megfogalmazta, „nem látni a fától az erdőt". Mérei Gyulával polemizálva Lukács kifejtette, hogy az elnyomó rendszer a legkülönbözőbb osztályok, rétegek ós csoportok ellenállását váltotta ki. Tehát minden függetlenségért, a demokratikus szabadságjogokért, az önkényuralom megszüntetéséért indult tervet vagy cselekedetet függetlenségi mozgalomként kell értékelni. Viszont egyetértett azzal, hogy külön kell választani az abszolutizmus ellen irányuló paraszti demokratikus tartalmú küzdelmeket a polgári ós nemesi csoportok ugyancsak abszolutizmus ellen irányuló, de liberális tartalmú megmozdulásaitól. Közös nevezőre jutott bírálóival Lukács Lajos abban a kérdésben is, hogy élesebben kell megvonni a határvonalat az 50-es évek elején lezajlott függetlenségi szervezkedések, a Mack—Jubál-fóle mozgalom és az azt követő események között. Mérei Gyula véleménye szerint a disszertáció jelentőségükön túlmenő fontosságot tulajdonít a függetlenségi mozgalmaknak mind az októberi diploma, mind a kiegyezés létrejöttében. Szerinte elsősorban a parasztság osztályharcának kell tulajdonítani a sikereket, nem a nemesi ellenállásnak. Lukács Lajos álláspontja is az volt, hogy „a parasztság aktív szembeállása a földesúrral és az abszolutizmus katonai erejével döntő mértékben közrejátszott a kiegyezés létrejötténél. Ez részben közvetlen, részben közvetett formában mutatkozott meg. Az, hogy az udvari körök 67-ben engedményekre szánták magukat, elsősorban nem a liberális politikusok diplomáciai ügyekedésének volt a következménye, hanem annak, hogy nem bírtak Magyarországgal, a széles tömegek ellenállásával." Lederer Emma kifogásolta, hogy Lukács munkájában Gasparich szerepe és Libényi merénylete közé szinte egyenlőségjelet tett. Gasparich — az utópista szocializmus egyik képviselője — sokkal nagyobb méltánylást érdemel, mint Libényi, kiről a munkában eltúlozva áll az, hogy a „bécsi és pesti munkáskörökkel kapcsolata volt". Lukács szerint Gasparichban ós Libényiben közös vonás az elnyomók iránti gyűlölet, az adott helyzet megváltoztatására irányuló törekvés. De Gasparich részese volt egy szervezkedő mozgalomnak, míg Libényi tette lényegében egyéni volt. Libényiről mindenesetre az bizonyítható, hogy megfordult Bécsben és Pesten is munkáskörökben, de az nem, hogy tettét valamilyen szervezet vagy egylet megbízásából hajtotta volna végre. Ezzel a kérdéssel kapcsolatos a disszertáció egy másik vitatott pontja, az a kérdés, vajon Gasparich ós Táncsics forradalmi demokratáknak tekinthetők-e. Szimonidesz Lajos marxistáknak nevezte őket, Dolmányos István pedig mindkettőt forradalmi demokratának. Lukács Lajos álláspontja szerint míg Táncsics már 1848-ban forradalmi demokrata volt, addig Gasparichról ezt nem lehet állítani, ugyanis ő az alapvető kérdésben, a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztésében 1848-ban nem érte el Táncsics színvonalát. Mérei Gyula véleménye szerint a munka eltúlozza a munkásosztály szerepót. A vita során Lukács Lajos elismerte, hogy valóban helytelen volt részéről a még osztállyá sem alakult munkássággal kapcsolatban olyan következtetéseket levonni, amelyek a munkásmozgalom egy későbbi szakaszára jellemzőek. Mérei felvetette azt a kérdést is, vajon mi volt az oka annak, hogy az 50-es években a burzsoázia az ókonzervatívokhoz állott a legközelebb. Lukács szerint különösen a forradalmi mozgalomtól való félelem teremtette meg számukra a közös alapot, de azt is figyelembe kell venni, hogy az ókonzervatívok programja számos olyan pontot tartalmazott, amely egybeesett a burzsoázia érdekeivel. Ismét felmerült a közópnemesség szerepének már oly sokat vitatott problémája. Lederer Emma és Lukács Lajos egyetértettek abban, hogy a közópnemesség szabadságharc utáni szereplését nem lehet megítélni múltbeli érdemei alapján ; kétségtelen, hogy lényegében szembefordult a szabadságharc alapvető célkitűzéseivel, szűk érdekeit előbbrevalónak tartotta a nemzet általános érdekeinél. Politikája mélyen antidemokratikus lett. Szavakban beszélt még a „hazáról", a „nemzeti érdekek védelméről" stb., valóságban szembefordult vele. De Lukács szerint — Ledererrel szemben — nem lehet elvitatni, hogy „e politikai vezetőréteg bármennyire is ellenforradalmi irányba tolódott, az abszolutizmus körülményei között mégis töltött be viszonylag haladó szerepet".