Századok – 1956

KRÓNIKA - Hajnal István(1892—1956)—(Wellmann Imre) 830

KRÓNIKA 831 Mint egyetemi tanár azután közel egy évtized múltán ismét felvehette világtörténeti munkásságának elejtett fonalát. S ettől fogva, a Magyar Művelődéstörténet V. kötetébe s a Kossuth-emlékév alkalmából írt tanulmányait leszámítva, valóban ennek szentelte minden erejét. Kisebb értekezéseken kívül a nagyjelentőségű munkák sora volt ennek a hatalmas, tervszerű erőfeszítésnek az útjelzője. A többi között „Le rôle social de l'écriture et l'évolution européenne" (Bruxelles, 1934), „Történelem és szociológia" (Századok, 1939), „A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről" (Századok, 1942) c. tanulmányai és „Az újkor története" (1936, 2. kiadás 1943) c. szintézis, a hazai egyetemes történet legnagyobb szabású önálló alkotása, elevenen tanúskodtak szerzőjük eredetiségéről s alkotókészségéről. A felszabadulás mozgalmas ideje azonban s a rákövetkező évek, midőn a bölcsészkari dékán felelősségteljes munkája egész embert kívánt, nem engedtek alkalmat elmélyülő munkára. Majd pedig 1949-től a nyugdíjazás és méltatlan mellőzés, mely erejének teljében érte, szegte szárnyát alkotókedvének. S mégis, a rászakadt nagy magányosságban is, melyen csak a későn kapott „történettudományok doktora" cím enyhített valamelyest, nagyobbrészt tető alá tudta hozni utolsó, nemzetközi visszhangot keltő nagy művét (L'enseignement de l'écriture aux universités médiévales, 1954). Az utóbbi két évben tevékenyen, megszívlelendő útmutatással részt vett- a történettudományunk helyzetéről és feladatairól s az egyetemi tankönyvről kialakult vitákban is. A nehéz körülmények, súlyos megpróbáltatások azonban törékeny egészségét végül is teljesen aláásták. Életműve befejezetlen maradt ; kidolgozott, messzenéző terveit nem engedte valóra váltani a halál. Tudományos tevékenységének javarésze az ellenforradalmi korszakra esett, midőn a szellemtörténeti irányzat vált egyeduralkodóvá a magyar történetírásban. Hajnal István azonban nem hódolt be a szellemtörténetnek, ellenkezőleg : önálló koncepció kialakításával hangsúlyozta különállását. ^Hangoztatta, hogy nem a lelkület, nem a szellem a történés fő hajtóereje, hanem az emberi együttélés kialakított módszere, struktúrája szab irányt a fejlődésnek ; nem a nagy egyéniségek, hanem a tömeg, a nép aprómunkája. Szót emelt a kapitalizmusban érvényesülő nyers anyagi-politikai erők ellerC melyek egyeseket juttatnak hatalomhoz „ezernyi munkás élet fölött". A negyvenes években még élesebben fordult szembe a német fasiszta történetfelfogás térfoglalásával. „Csak a szakszerű tudomány segítheti igazán a problémák megoldását — hangsúlyozta —, nem pedig oly irányzatok, amelyek a tudományt egyes politikai koncepciók és jelszavak kiszolgálójává akarnák tenni." Kikelt azok ellen, akik a magyar történelmet új, fasiszta jelszavakra akarják átfesteni ; tiltakozott az ellen, hogy a tudományba a szellemi ököljog módszerét vezessék be. Bátran leszögezte : „Minden tudományos vizsgálat végzetes veszélyének tartjuk a fejlődésnek fajbiológiai alapon való magyarázatát." S amikor látnia kellett, hogy a hitlerizmus, a szomszéd népeket a tudomány terén is leigázva, „misztikus vagy biológiai magyarázat felé sodorja a tudományt", németül is megjelentetett programadó tanulmányban a kis nemzetek összefogását sürgette az elhatalmasodó veszély ellen. A felszabadulás után is nagy érdemeket szerzett a haladó történettudomány útjának előkészítése és egyengetése körül. Egyéni koncepciója azonban már túlságosan mélyen gyökerezett ahhoz, hogy azt a marxista történetfelfogással cserélje föl. Megfogalmazása egyéni maradt, de lényegében a haladás útját járta, s ezért eredményeire, javaslataira nagyobbrészt