Századok – 1956

KRÓNIKA - Hajnal István(1892—1956)—(Wellmann Imre) 830

832 KRÓNIKA szilárdan építhet a marxista történetírás. A polgári historikusok többségével szemben kezdettől a fejlődés törvényszerűségeit kutatta ; s amikor tapasztalta, hogy az utolsó negyedszázadban a nyugati történetírás is feladta korábbi álláspontját, mely szerint a társadalmi fejlődésben törvények nincsenek — e változásban a marxizmus üdvös hatását ismerte föl. Mindvégig hangsúlyozta, hogy törvényszerűségek felé haladás nélkül nincs történettudomány, s ez utóbbinak hivatását éppen abban látta, hogy törvényszerűségek feltárásával szolgálja társadalmunk fejlődését. Hangoztatta, hogy nagy egyéniségek helyett széles talajról feltörő erők indítják meg és viszik előre a történést ; maga is azon az állásponton volt, hogy a társadalmi fejlődés alapja és lényege a termelőerők fejlődése, s ebben a népnek vannak halhatatlan érdemei. S éppen a nép történetformáló szerepének feltárása végett sürgette a termelőeszközök, a munka történetének konkrét alapokon nyugvó kidolgozását. A mindennapi munka kézzelfogható forrásanyagára, materiálisán megragadható eszközeire építette Hajnal István egész egyetemes történeti koncepcióját. Éles szemmel ismerte fel a szokványos polgári világtörténetírás fogyatkozásait. Elsősorban a nagy népek történetírói hoztak létre világtörténeti szintéziseket, javarészt saját népük szemszögéből, elhanyagolva a kis nemzetek fejlődését. Ez utóbbiak historikusai pedig nagyrészt egyszerűen átvették a nagy nemzetek szemléletét és eredményeit, megtoldva hazai speciális fejlődésrajzzal. Pedig — hangoztatta Hajnal István — a kis népekre sajátos, önálló hivatás vár e téren : ha részben eltérő fejlődésükből sikerül kibontakoztatni a közös, általános vonásokat, ezzel lényeges momentumokra mutathatnak rá, olyanokra, amelyek a nagy kultúrtömbök életében elmosódnak. És ebben a feladatkörben, Kelet és Nyugat közti sajátos peremhelyzete miatt, különleges szerepet szánt épp Magyarországnak. Hajnal István rendkívül mélyre hatolva, egészen eredeti módon iparkodott megalapozni a fejlődéstörténet épületét. Abból indult ki, hogy]ember és ember .egymáshoz viszonyulásának módja, a társadalomszervezetben való objektiválódása teszi a társadalmat folyamatosan teremtő munkára képessé, ez adja a fejlődés leglényegesebb, törvényszerű alapjait.j S egyrészről a gazdaságtechnikában, másrészről az íráshasználatban találta meg a közösségi szerveződésnek nemzetközileg összehasonlítható, mélységben lemérhető konkrét módszereit és eszközeit. A technika fejlődése -— mint az emberi alakítókészség objektiválódásának története — a dolgozó nép mindennapi munkáját tárja fel, melynek révén a természet-nyújtotta anyag a társadalom eleven szerkezetébe illeszkedik. Az írásbeliség története pedig az értelmiségi réteg társadalomszervező, eredményeket rögzítő, intézményessé tevő funkciójára világít. Sajnos, a halál megakadályozta Hajnal Istvánt abban, hogy a technika, a munkaeszközök története terén, elvi kiindulópontjának megfelelően, valóra váltsa nagyszabású programját. Annál több és mélyrehatóbb, amivel az írásbeliség fejlődésének kutatásában gazdagította az egyetemes és magyar történettudományt. Az írástörténet, ez a korlátozott paleográfiai-diplomatikai stúdium szinte végtelenné tárult keze alatt : az íráshasználat, az iskolázás, a hivatalnokság történetévé, az írásbeliség és az írástudó réteg társadalmi funkciójának bemutatásává. S éppen ebben rejlik legfőbb történetírói ereje és nagysága : a konkrét, kézzelfogható forrásanyagra támaszkodva, annak aprólékos vizsgálata, elmélyülő feldolgozása alapján nyit számunkra egyetemes, világméretű távlatokat.