Századok – 1956

SZEMLE - Garas Klára: Magyarországi barokk festészet (Ism. Vörös Károly) 809

810 SZEMLE sában tárgyaló műve így hozzásegít a barokk fogalmának egy adott gazdasági-társadalmi formációhoz való kapcsolásához, ennek révén az alap- és felépítmény egymásrahatásának életteli, sokoldalú bemutatásához s egyúttal a barokk szellemtörténeti kategóriájának reális megvizsgálásához és bírálatához. Garas törekvése sok vonatkozásban sikerrel járt. Általában sikerült a barokkot hozzákötnie az abszolút monarchikus politikai formához — bár tanulmánya természetéből következően nem tér ki részletesen ennek a politikai formának gazdasági alapjaira. Mondanivalójának hitelét — főleg a XVII. századi kötetben — alapos általános történeti részletkutatások is alátámasztják. Úgy véljük, a felsorakoztatott adatanyag meggyőzően bizonyítja azt az állítását is, hogy művészetünk kontinuitása a XVI—XVII. században sem szakad meg : ha rendkívül vékony fonalakkal is, de tartja kapcsolatát a megelőző korok művészi fejlődésével. A mű helyesen hangsúlyozza e festészet erősen programmatikus jellegét, konkrét agitatív célkitűzéseit. S ami legfőbb érdeme : mindeme, igen sok vonatkozásban persze már megelőzőleg sem ismeretlen következtetéseit széleskörű — nem utolsósorban levéltári — adatgyűjtés alapján feltárt, aránylag meglepően bőséges emlékanyaghoz tudja kapcsolni. A mű a XVII. századból kb. 208 festőre és 256 emlékre, a XVIII. századból 624 festőre, 260 egyházi, 125 világi falfestményre vonatkozó gazdag adattára a kor magyar festészetének minden területét (egyházi falfestészetet, oltárképfestészetet, világi falfestészetet, történeti festészetet, táblaképeket, életképeket, a halotti kultuszt szolgáló festészeti munkákat stb.) felöleli. Igen tanulságosak a kor művészeti életét összefoglaló fejezetek : a XVII — XVIII. századi társadalom fejlődésének egy érdekes részletéről, a javarészt a művészet és iparosság határán álló festőrétegről adnak, ugyancsak széleskörű kutatás alapján, mozgalmas képet. Mindennek következtében szerző elfogadhatóvá tudja tenni azt az állítását, hogy a hazai barokk festészet fejlődésének végpontjaként a XVIII. század végére már az egy egységes nemzeti festészeti stílus alakult ki. E megállapítás egy, a nemzettóválás folyamatának szempontjából is igen fontos tényre utal. Garas egész művének legfőbb értéke, hogy e bizonyítás által ki is tudja jelölni barokk festészetünk helyét nemzeti művészettörténetünkben, s végső fokon magában a magyar történelemben is. Hogy a kötetet mégis bizonyos hiányérzettel tesszük le, annak oka, hogy az adott folyamat ábrázolásán belül a szerkesztés nem mindig egyenletes, s hogy többízben magának az ábrázolásnak határai is túlságosan szűkreszabottak. Az előbbiből következik mindenekelőtt az, hogy a szerző a festészetet az általános történeti fejlődésbe egyenetlenül kapcsolja be, továbbá, hogy elmulasztja a fejlődós egyes fontos tényezőinek kellő hangsúlyozását, s végül, hogy a sajátosan művészeti fejlődésről sem ad egyértelműen világos áttekintést. Nem tudunk ugyanis mindenben egyetérteni Dercsényi Dezsőnek a Szabad Nép-ben megjelent bírálata azon megjegyzéseivel, melyek a munkában — főleg az első részben — a történeti vonatkozások túlzott hangsúlyozását kifogásolják. A hazai barokk festészetnek a magyar történelem egész fejlődésébe minél több ponton való bekapcsolása feltétlenül szükséges, — az is elkerülhetetlen, hogy ennek során több-kevesebb alkalommal sajátosan történettudományi módszerek alkalmazására kerüljön sor. Kétségtelen, hogy a mű második része éppen ennek elhanyagolása folytán ad színtelenebb képet magának a festészetnek fejlődéséről is. Ez különösen azért feltűnő, mert itt a szerző már lényegesen gazdagabb anyagra támaszkodhatok, s éppen itt válik fokozottan szükségessé a Habsburg XVIII. századot eszményítő korábbi nézetek konkrét anyagon bemutatott bírálata is. Tény azonban, hogy Garas festészetünket nem elég sokrétűen, nem is elég színesen, illeszti be a történeti fejlődésbe, és hogy e mű nem utal eléggé a festészetnek a kor problémáihoz való, magában az anyagban is bennerejtőző összes lehetséges kapcsolatára. Párosulva ez az anyag erősen formális, alapjában műfaj szerinti tagolásával (ezen belül is helytelennek érezzük, hogy a két rész különböző szerkezeti tagolásban tárgyalja ugyanazt a fejlődést : az első részénél a műfajok szerinti elhatárolás az egész századon végigfut, a második kötet pedig ugyanezeket a szempontokat elsődlegesen a politikai fejlődés kategóriái szerinti periódizációba igyekszik beleszorítani), valamint a műfaj, tematika és eredet nem egészen indokolt összekeverésével (oltárképfestészet, táblaképfestészet polgári festészet, életképfestészet nem egyenlő értékű kategóriák, holott a mű egyenlő értékű fejezetekben tárgyalja őket) a tárgy előadása meglehetősen egysíkúvá válik, ós probléma felvetése is leszűkül. Különösen sajnálatosnak érezzük a nemzeti barokk festészet kérdésének háttérbe-, szorulását. A szerző — mintegy túlságosan is hatása alá kerülvén a két háború közötti, elsősorban katolikus ós Habsburg-szemléletű barokk beállításnak — a barokkban nega-