Századok – 1956

SZEMLE - Garas Klára: Magyarországi barokk festészet (Ism. Vörös Károly) 809

SZEMLIi 811 tívan értékelve ugyan, de lényegében most is a Habsburgok megerősödéséhez, s végül az ország gyarmati helyzetéhez kapcsolódó művészetet lát. Bár ez a megállapítás nagy vonalakban helyes, de helytelen annak a ténynek háttérbeszorítása, hogy ez a Habsburgok által terjesztett katolikus barokk, főleg a XVII. században, még nem érvényesül versenytárs nélkül, — mint ahogy maga a Habsburg-terjeszkedés is, Erdélyről nem is beszélve, Magyarországon komoly ellenállással találkozik. Talán a XVII. századi nemesi vezetésű szabadságharcokat a kelleténél erősebb fenntartással kezelő álláspontja is hozzájárul ahhoz, hogy a szerző nem veszi észre és nem hangsúlyozza eléggé azokat a művészeti téren is megfigyelhető kezdeményeket, melyekből, úgy érezzük, kirajzolódnak egy Habsburg-ellenes, a nemzeti királyság, később a nemzeti abszolutizmus felé hajló, a korábbi hazai reneszánsz-hagyományok kontinuitását elsősorban biztosító nemzeti barokk körvonalai. Ennek emlékei között gondolunk olyan alkotásokra, mint a Thurzók bittsei freskói, s a „Mausoleum" nyomán elterjedő történeti arcképfestészet, az erdélyi fejedelmek udvarában alkalmazott barokk festészet, az arcképgalériáknak a haza nagyjait ábrázoló képei, vagy az a — különben a maga helyén szépen értékelt — jellemző körülmény, hogy Thököly apjának késmárki kastélyában hogyan jelentkeznek a barokk elemek. Ezeknek a momentumoknak összegyűjtését és együttes kiemelését az első kötetben feltétlenül helyesnek tartottuk volna. Az a nemzeti barokk jelentkezik itt, melyet a két világháború közötti korszak történetírása két oldalról próbált helytelenül a protestáns barokk fogalmába beszorítani. Nem elsősorban protestáns, hanem nemzeti barokk kezdemények ezek, mint ahogy ezek a kétségtelenül kezdetlegesebb munkák a szerves folytatói annak a XVI. századból örökölt stílusnak is, melyen keresztül művészetünk kontinuitása érvényesült. (Sajnos, hogy a kontinuitás kérdését a könyv, szerencsétlen tagolása miatt, szintén nem tudja egységes képbe összefoglalni.) Persze mindezekről az első kötet részletekben, olykor szépen értékelve is, beszél, de — talán éppen a műfaj szerinti tagolás következtében — maga a probléma, a nemzeti barokk és osztrák barokk ellentéte sehol nem fogalmazódik meg, s főleg nem válik azzá a központi jelentőségű kérdéssé, amellyé pedig — ha nemcsak a részletkérdéseket, hanem magát a kor festészetének egészét igyekszünk történetileg megalapozni — elsősorban a XVII. század tárgyalásánál válnia kell. S amelynek erős hangsúlyozása révén, úgy véljük, jelentősen bővülne a második rész problematikája is (pl. továbbélnek-e és hogyan, milyen szinten, e nemzeti barokk maradványai) és biztosabb lábon, szélesebb alapon épülne fel a XVIII. századi osztrák befolyású barokk értékelése is. Ehhez kapcsolódik a hazai barokk másik, ugyancsak kellően ki nem bontott, de korántsem elhanyagolható problémája. Ha ugyanis a hazai barokkot nem csak idegen importcikknek tekintjük — de bizonyos fokig még ebben az esetben is —, rögtön felmerül a társadalmi igény problémája is. Ha a szerző a hazai barokk festészet tárgyalásánál e kérdést a maga teljességében felvetné, kétségtelenül szélesebb kitekintést adna a barokk művészet társadalmi visszhangja s kapcsolatai felé. Helytelen lenne ugyanis a társadalmat — éppen a legszélesebben vett dolgozó tömeg fogalmában — a felülről diktált új művészeti irányzattal — lényegében agitációs módszerrel — szemben teljesen passzívnak, csupán befogadónak képzelni. A hazai barokk festészet formanyelvének kialakításában, többnyire idegen mesterei ellenére is, úgy véljük — mint a könyv egyes jól elemzett példái is mutatják — döntő szerepet játszott a népi tömegízlés is a kor tárdalmi állapotának jellemző kifejezőjeként. A kor festészetének ilyen részletes tárgyalásánál e kérdés bővebb kibontást érdemelt volna ; első lehetőség lenne ez a hazai művészi ízlés vizsgálatára s egyúttal kísérlet arra, hogy a kor hazai termékeivel kapcsolatban oly gyakran emlegetett provincializmus-fogalmat konkrét tartalommal töltsük meg, konkrét társadalmi helyzethez kapcsoljuk. Főleg a XVIII. század festészeténél — mintegy megelőzendő a század végére egységesen kialakuló nemzeti stílust — érdemel ez nagy figyelmet : a nemzeti stílus ugyanis nemzeti ízlést is feltételez. (S nem elhanyagolható kérdés, hogy a nemzeti ízlés mennyiben került az osztrák barokk befolyása alá.) Persze kétségtelen, hogy ennek a kérdésnek vizsgálatába már olyan területeket — gyenge tucatárut is — be kellett volna vonni, melynek művészi értéke nincs vagy alig van. Mindenesetre azonban ennek révén sikerült volna a jelenleg tartalmát tekintve kissé homályos „nemzeti stílus"'megfogalmazást osztályhoz kötni, és jelentőségét világosabban kifejteni. Általánosságban, kitekintésül, talán megkockáztathatjuk azt a feltevést, hogy a XIX. század első felének alapjában egységes nemzeti művészeti stílusa (paraszt és haladó birtokos nemes lényegében ugyanazt a stílust találja szépnek, ha különböző fokain is) éppen olyan kifejezője kora társadalmi valóságának, mint a századvég mesterségesen visszafejlesztett, giccsbe fullasztott tömegízlése és a kor haladó festészeti irányai közötti óriási, sok szempontból napjainkig is elnyúló szakadék. 20 Századok