Századok – 1956

SZEMLE - Köpeczi Béla—R.Várkonyi Ágnes:II. Rákóczi Ferencz (Ism. Benczédi László) 792

SZEMLIi 795 nézetekkel, amelyek a személyi kultusz elleni harc címén a történeti biográfiát legszívesebben kirekesztenék a történeti feldolgozások sorából, mert egy-egy kiemelkedő egyéniségről szóló életrajz állítólag eleve megbontja a néptömegek és a személyiségek történelemben játszott szerepének valóságos arányait. Nos, úgy gondoljuk, Várkonyi Rákócziképe csattanós válasz ezekre a szűkkeblű, véleményekre. Tudományos szempontból a könyv a kuruc szabadságharcról szóló második fejezetben hozza a legtöbb újat. Várkonyié az érdem, hogy történetírásunkban elsőnek adja meg a szabadságharc világos és egyértelmű belső periodizációját. Ugyanakkor az osztályerőviszonyokban bekövetkezett eltolódásoknak is mindezideig ő nyújtja a legfinomabb elemzését. A szabadságharc első szakaszának az 1705-ös országgyűlésig terjedő időszakot tekinti, amelynek fő tartalmát a szabadságharc kibontakozásában és a nemzeti egység megteremtésében látja. Az osztályerőviszonyokat tekintve a szabadságharc e szakaszára kezdetben a harcot elindító népfelkelés radikalizmusa jellemző, de már az első hetek után a megyék középnemessége veszi át a vezetést. Az 1705-ös szócsónyi országgyűlés azután megmutatja, hogy a középnemesség nem elég erős a szabadságharc irányításában reáháruló terhek vállalására és a kuruc állam vezető szerveiben a nagybirtokos arisztokrácia kerül túlsúlyra. A szabadságharc második nagy periódusában, amelynek végét Várkonyi az 1708-as trencséni vereségben jelöli meg, már töretlen a főúri rend hegemón, vezető szerepe. Az 1708-ban elszenvedett trencséni csatavesztés alapjaiban rendítette meg a szabadságharc táborát, nyílt árulásra vagy a terhek és a felelősség alóli kibújásra késztette az uralkodó osztály különböző rétegeit. A belső összeomlás ez utolsó három évében határozott balratolódást látunk a szabadságharc osztálybázisában s a kuruc állam főtámasza a zömben jobbágy katonákból álló „vitézlő rend" lesz. A kuruc katonaság megtartására és erősítésére irányuló szándék vezeti a fejedelmet akkor, amikor az 1708-as sárospataki országgyűlésen keresztülviszi a katonáskodó jobbágyok felszabadításáról szóló törvény kimondását. Különösen nagy jelentőségűnek tartjuk Várkonyi eredményeit a kuruckori „vitézlő rend" problémájának felvetésében. A Rákócziról szóló életrajz természetesen nem lehetett alkalmas keret e kérdés részletes kifejtésére vagy mindenoldalú megvilágítására, annál is kevésbé, hiszen e jellegzetes társadalmi réteg kialakulása messze visszanyúlik XVII. századi történetünk évtizedeibe. A XVII. századdal foglalkozó történeti kutatás fontos feladatának tartjuk, hogy a „vitézlő rend" létrejöttét és valóban, mintegy különálló „renddé" válását a jövőben feltárja. Meggyőződésünk, hogy az etéren várható eredmények a korabeli történet — pl. a Thököly szabadságharc — egész sor társadalmi és politikai kérdését helyezik majd új megvilágításba. Nem hallgathatjuk el, hogy a szabadságharcról szóló fejezet elolvasása után némi hiányérzet is maradt bennünk. Véleményünk szerint Várkonyi kelleténél kevesebb figyelmet szentelt azoknak a törekvéseknek, amelyeket Rákóczi a kuruc államszervezet megerősítésére, a hatalom központosítására fordított. Megelégszik a kuruc állam előtérben álló rendi jellegének elemzésével s nem kutatja azokat a csírákat, amelyekben az abszolút fejedelmi hatalom kiépülésének lehetősége lappangott. Ellentétet inkább csak a rendek és a jobbágyság, valamint a főnemesség és középnemesség között lát, jóval kevesebb figyelmet fordít a fejedelem ós a rendiség között fel-felbukkanó ellentétekre. Ezzel van összefüggésben a szabadságharc perspektívájának bizonyos elmosódása is. Nem azt kívánjuk tőle, hogy történelmi találgatásokba bocsátkozzék s a meg nem valósult lehetőségek ingoványos talajára tévedjen, de a történelem mégis lehetővé, sőt esetenként szükségessé tesz bizonyos előrekövetkeztetést. A kérdés így vetődik fel : milyen jellegű állam tetőzheti be a szabadságharcot végső győzelem esetén? Kisebb baj lenne, ha csupán arról volna szó, hogy Várkonyi e kérdésre nem tud megnyugtató választ adni, nagyobb hiba viszont, hogy a kérdés feltevésével is adós marad. A közelmúltban lezajlott viták éppen eléggé megmutatták, mennyire fontos a függetlenségi harcok jellegének és perspektívájának tisztázása, többek között pl. a soknemzetiségű magyar állam fejlődése és az egyes nemzetiségek nemzetté válása szempontjából. Rákóczi erkölcsi, emberi nagysága a bujdosásos éveiben teljesedett ki. A bécsi udvar csábításaival nem alkuvó, a haza szabadságát egyéni érdekei fölé helyező fejedelem alakja bontakozik ki hitelesen, sokoldalúan a könyv Köpeczi Béla által írt utolsó fejezetében. A szerző, aki nagy biztonsággal mozog a XVIII. századi diplomáciatörténet labirintusában, szerencsésen ötvözi megbonthatatlan, egységes képbe a régi és az új magyar történetírás adatait, valamint jelentős részben külföldi anyagokra támaszkodó saját kutatási eredményeit. Adatait két vonalon csoportosítja. Nemcsak Rákóczi külföldi vándorút ját és a szabadságharc megújítására irányuló próbálkozásait mutatja be ; a bujdosó fejedelem képe mellé odaállítja a Habsburg-igában sínylődő nemzetét is, 19 Századok