Századok – 1956

SZEMLE - Köpeczi Béla—R.Várkonyi Ágnes:II. Rákóczi Ferencz (Ism. Benczédi László) 792

794 SZEMLE azokat ragadtuk ki, amelyek a nemzet történelmi tudatának alakítására — rövidebb vagy hosszabb ideig — irányító befolyást gyakoroltak. Nos, meggyőződésünk, hogy az előttünk levő munka, Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes'. „II. Rákóezi Ferenc" című életrajzi feldolgozása ebbe a sorba kívánkozik. Könyvük nemcsak méltó összegezése a kuruckori kutató és feldolgozó munka elmúlt esztendőkbeli fellendülésének, de annyi illúzió és dezillúzió után arra is alkalmas, hogy Ady szellemében a reális és valóban nevelő hatású Rákóczi-kép kialakítója legyen. Az új magyar történetírás persze már Köpeczi és Várkonyi könyvének megjelenése előtt is sokat tett az Ady-i látás érvényre juttatásáért ; mégsem tagadható, hogy ennek az alapjában véve egészséges fellendülésnek zavaró, visszahúzó kísérő jelenségei is voltak. Valljuk meg, a kuruc kornál sem tudtuk mindig elkerülni a sematizálás, a jelzőkkel, kész tótelekkel való „elintézés", az elvi kényelmesség kísértését, s valóságos történelem helyett itt-ott „papírmasé" történelmet írtunk. Várkonyi és Köpeczi munkáját ebben a szűkebb távlatban is kiemelkedő alkotásnak tartjuk. Lehetnek és nyílván lesznek is viták, ellenvélemények a könyv egyik-másik megállapításáról s a történettudomány újabb eredményei módosíthatják vagy pontosabbá tehetik a részleteket. De egy bizonyos : az a szemléletbeli frissesség és tisztaság, amely a szerzők minden sorát áthatja, amely az első oldaltól az utolsóig keresztiilvonul, kétséget kizáróan maradandó értékűvé, tudománytörténeti jelentőségűvé avatja könyvüket. Az életrajz, amelynek a kuruc szabadságharc 1711-es bukásáig terjedő részét R. Várkonyi Ágnes, a bujdosás éveiről szóló zárófejezetét pedig Köpeczi Béla írta, három nagy tartalmi egységre tagolódik. Az első 110 oldal Rákóczi ifjúságát tárgyalja ós 1703. június 14-ig kíséri nyomon a fejedelem életútját, amikor a tiszaháti jobbágy-szegénylegények hívására Magyarország határára ér és megkezdi a haza felszabadításának nagy művét. A második fejezet 194 oldalon keresztül a kuruc szabadságharc élén álló fejedelmet mutatja be az 1703-as diadalmas kezdéstől az 1711-es katasztrófáig. Az utolsó fejezet 85 oldala a Lengyelországban, Franciaországban és Törökországban eltöltött évekről szól és a Rákóczi-hagyomány napjainkig érő történetének összefoglaló ismertetésével zárul. A könyv mindhárom fejezetén végighúzódik a szerzőknek az a törekvése, hogy Rákóczi egyéni életútját a kor egészébe, gazdasági, társadalmi és politikai valóságába helyezzék bele. Ez a módszer természetesen adódott a könyv második fejezeténél, de a szabadságharcot megelőző és követő részeknél könnyen eshettek volna az egyoldalú pszichológiai ábrázolás hibájába. Várkonyi is, Köpeczi is kikerül minden efféle csapdát. II. Rákóczi Ferenc fejlődését, egyéniségének alakulását, apróbb és nagyobb változásait elsősorban külső hatásokkal magyarázzák, teret hagyva emellett a természettől adott tulajdonságok érvényesülésének is. Jóformán nincs a fejedelemnek egyetlen cselekedete, elhatározása vagy döntése, amelynek külső és belső motivációjával a szerzők adósak maradnának. Különösen érzékletesen, plasztikusan állítja elénk R. Várkonyi Ágnes a fiatal Rákóczi szabadságharcos fejedelemmé fejlődósét. Pedig a legnagyobb ellentétek, legélesebb fordulatok életének erre a szakaszára esnek. Az anyja mellett eltöltött eszméitető gyermekévek után a szerző nem titkolja, hogy félti hőse sorsát a jezsuiták kezén, aggódik érte, vajon lesz-e ereje, hogy kitörjön a német nevelés hatása alól. Várkonyi roppant sokrétűen, nagy gonddal, szerves egységükben ábrázolja azokat az élményeket, amelyek Rákóczit a németes öltözködésű és németül beszélő magyar főúrból 8 — 9 esztendő alatt végülis a magyar szabadságért harcba induló államférfivá formálják. A régebbi történetírás e téren elsősorban a fejedelem Bercsényivel szövődő barátságát és a XVIII. század eleji Európa diplomáciai lehetőségeit emelte ki. Várkonyi Ágnes nem elégedett meg ennyivel. Saját kutatásai alapján meggyőzően bizonyítja, hogy Rákóczit, mint az ország legvagyonosabb főurát, anyagi érdekei elkerülhetetlenül szembe kellett, hogy fordítsák Béccsel és a Habsburg-uralmat szolgáló kamarai közigazgatással. Kellő jelentőséget tulajdonít emellett a hegyaljai kurucság 1697. évi felkelésének. „Akkor még nem fogadta el a jobbágyok hívását, de az a bizalom, mellyel ezen a nyáron feléje fordultak, rádöbbentette őt nevének nagy jelentőségére. . . Rákóczi olyan feszültségek áramkörébe került, melyekből többet ki nem szakadhat." Várkonyi II. Rákóczi Ferenc élete legfontosabb fordulatának a bujdosók követeivel való találkozását tekinti 1703 tavaszán. Á fejedelem reális alakja bontakozik ki tolla nyomán, amikor megállapítja, hogy maga Rákóczi „nem kereste az összeköttetést a szegénylegényekkel. Főnemes volt, aki nem bízott abban, hogy a fegyvertfogott parasztok erős fundamentumai lehetnek a haza szabadságáért indított harcnak". Nagy erővel ábrázolja, hogy a nép részéről jövő kezdeményezés állítja végülis Rákóczit a kuruc seregek élére s „a tiszaháti jobbágyok nélkül Rákóczi soha sem jut el arra a magaslatra, ahonnan nemzeti szabadságharcát megindította". Találkozhatunk mostanában olyan