Századok – 1956

SZEMLE - Köpeczi Béla—R.Várkonyi Ágnes:II. Rákóczi Ferencz (Ism. Benczédi László) 792

SZEMLIi 793 emlékét megtagadó, a fejedelem történelmi nagyságát és ezen keresztül már-már a kuruc szabadságharc igazát kótsógbevonó Habsburg-szimpatizáns álláspont, melynek tipikus kifejezője a század tizes éveiben Szekfü Gyula volt. Mindkét álláspont a kor meghatározott politikai törekvéseinek bélyegét hordozta magán és miközben élesen szembenállt egymással, tulajdonképpen — s ez a sajátos — meg is fért egymás mellett. A Habsburg-uralom tagadásában, illetve igenlésében egymástól élesen eltérő két szemléletben ugyanis, a nagy különbségek ellenére, egy tőről fakadó, rokon vonásokat fedezhetünk fel. S ez : a társadalmi, szociális problémák iránti közöny, a kuruc kor harcoló tömegeinek jogosulatlan háttérbe szorítása. Korántsem állítjuk, hogy a két álláspont értékelése közé egyenlőségjelet tehetnénk, de az sem kétséges, hogy egy olyan kor számára, amelyben a Habsburguralom minden nyűge ellenére, mégiscsak a belső társadalmi kérdések voltak a legégetőbbek — márpedig a századforduló körüli évek kora ilyen kor volt Magyarországon —, Thalyék belsőleg „sterilizált", egyoldalú kuruc lelkesedése sem mondhatott sokkal többet, mint az ellentábor „reálpolitikai" érvelése. Thaly idealizált, szinte emberfeletti magasságokba emelt nemesi kuruc hősei legfeljebb felületes, a dolgok mélyére nem néző lelkendezést kelthettek akkor, amikor az idők a magyar történelem nagy korszakainak elmélyült és teljes megértését követelték. Távol áll tőlünk a szándék, hogy a történetírás egyes megállapításait mechanikusan ós közvetlenül, mintegy matematikai módszerrel a történetíró korának társadalmi szerkezetéből és politikai erőviszonyaiból „vezessük le", mégsem zárkózhatunk el egészen azon feltűnő párhuzam elismerése elől, ami Thalyék kuruc szemlélete és a mögöttük álló politikai erők — a függetlenségi párt — századforduló körüli programja között fennállt. Vajon nem a magát 1848 örökösének valló függetlenségi párt egyoldalú közjogi szemléletét tükrözi Thaly történetírói működése? S vajon nem arról van-e szó, hogy a népi tartalom nélküli, romantikus kuruc idealizálás is csak belső történetírói ellenzéke lehetett a Monarchia uralkodó rendjének, mint ahogy a századforduló körüli függetlenségi párt sem volt több annál a napi politikában ? Félreértés ne essék : az új magyar történetírás — szemléletének súlyos fogyatékosságai ellenére is — vállalja Thaly Kálmán örökségét. Amikor a Rákóczi-szabadságharc 250-edik évfordulója a kuruc világ valóságnak megfelelő ábrázolását sürgette, percig sem lehetett vita arról, hogy a két álláspont közül egyáltalán melyikhez lehet kapcsolódni. Hiszen Thaly kuruclátása, minden korlátja ellenére, mégiscsak szerves része nemzeti kultúránk előrehaladó folyamatának ; olyan csomópont, amelyből új szálak hajtottak, amçlyen túl kellett ugyan jutni, de megkerülni nem lehetett. S elmondható-e mindez a másik oldalról ? — Inkább az az érzésünk, hogy a valóságban a Habsburg-reminiszcenciákat érte utói az a sors, amit Szekfü a száműzött Rákóczinak tulajdonított : ti. „mindaz, ami azóta új lökést adott a nemzeti életnek" ettől az állásponttól „teljesen idegen tényező volt". S a magyarság egész újkori történetének logikája késztet arra, hogy Thalyval vitatkozzunk, a Habsburg-szemléleten pedig inkább keresztüllépjünk. Ami Thaly munkásságát illeti, az ő esetében a feladat konkréten az volt, hogy fejetetejére állított függetlenségi szemléletét talpára kellett fordítani, azaz demokratikus, népi bázisra kellett helyezni. A kuruckor népi tartalmának kibontása lehetett és volt is egyúttal a legbiztosabb elvi és módszertani alap a Thaly-féle függetlenségi koncepció romantikába és nacionalizmusba csapó túlzásainak lefaragásához. Az új magyar történetírás ezért kezdettől fogva a népi kurucság kérdéseit helyezte a kutató és feldolgozó munka előterébe s a kuruc szabadságharc kezdeményező ós motorikus erejének a dolgozó tömegeket tekintette. Amikor történetírásunk e nagy jelentőségű, éles fordulatot a kuruc világ nemesi koncepciójától a demokratikus szemlélet felé megtette, mégsem kellett magának teljesen új, előzmény nélküli csapásokat vágnia. A Habsburg-apologizálás teljes elvetésekor és Thaly szemléletének messzemenően kritikus átdolgozásakor, fenntartás nélkül, minden vonatkozásában magáénak tekinthette a XX. század eleji Magyarország egyetlen igazi forradalmárának, Ady Endrének plebejus-patrióta kuruclátását. Mert ha igaz, hogy Thalyék függetlenségi és Szekfüék habsburgiánus álláspontja között nagy volt az ellentét, még igazabb, hogy Ady plebejus és mindkettőjük feudális szemlélete között semmiféle kompromisszum nem születhetett. A Rákóczi-szabadságharc értékelésében is megmutatkozik, hogy a magyar irodalomnak jobb, demokratikusabb hagyományai vannak, mint történetírásunknak. S van abban valami mélyen elgondolkoztató, hogy a saját korát összehasonlíthatatlanul jobban értő Ady a részletek ismerete nélkül is helytállóbb, igazabb történelemszemlélethez jut, mint a csak múltba forduló szakemberek. E helyen természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy a Rákóczi-korról a távolabbi és közelebbi múltban keletkezett valamennyi munkát sorra elemezzük ; csupán