Századok – 1956

SZEMLE - Vogt; J.—Seston; W.: Die constantinische Frage (Ism. Hahn István) 772

772 SZEMLE nemcsak egy-egy erősebb állam hegemóniája, de a közösségek zártságának leküzdése (sympoliteiák stb.) formájában is. Ezzel függnek össze az „általános béke" (koiné eiréné) biztosításának kísérletei is. Mindez a politikai élet mélyreható rációnál izálódását mutatja, de nem hoz új elemeket a régi alaphoz. A görög egység ebben az időben egyre inkább kulturális fogalommá válik, s így lesz a hellénisztikus világ egyik meghatározó elemévé. Schaefer bőséges anyagot épít be tanulmányába, amelynek alapvető fontosságú problémájára vonatkozólag nem egy helyes felismeréssel is szolgál. Szemléletének alapvető hibája, idealista, szellemtörténész és meglehetősen konzervatív beállítottsága azonban az egész tanulmányra rányomja bélyegét, és megakadályozza, hogy ebből a nagy tudásanyagból a maga egészében reális és elfogadható kép bontakozzék ki. Az archaikuskori görög egység ábrázolásában a túlzott idealizálás uralkodik, az V. század pozitívumai viszont egyáltalán nem kapnak megfelelő értékelést. Spárta és Athén ilyen szembeállítása és szerepüknek a szerzőtől adott értékelése szintén igen messze esik a valóságtól. A „társadalmi nemzet" koncepciója kétségtelenül érdekes és valóban fontos mozzanatra hívja fel a figyelmet, de a szerző ennek e fogalomnak a bevezetésével sem tud különösebben új eredményekhez eljutni. Ami pedig egyáltalán a „nemzet" fogalmának az ókori görög viszonyokra való alkalmazását illeti, ez csak a polgári tudomány ideológiai tisztázatlanságából magyarázható kísérlet. Ezzel kapcsolatban azonban le kell szögeznünk azt is, hogy a marxista történettudománynak kétségtelenül sokkal behatóbban kell foglalkoznia a nemzetek kialakulása előtti egységekkel, mint eddig ; e tanulmány tárgya és problematikája különös erővel figyelmeztet erre a feladatra. SARKADY JÁNOS J. VOGT—\V. SESTON: DIE CONSTAXTIMSCHE FRAGE (Bel. VI. Suppl. 731—799. 1.) A későókorra vonatkozó polgári történetkutatás egyik legtöbbet vitatott kérdése : Constantinus viszonya a kereszténységhez. Ehhez szól hozzá, a legutóbb másfél évtized nyugati kutatásából kiindulva, J. Vogt, a tübingeni egyetem tanára, a „Constantin und sein Jahrhundert" (1949) с. mű szerzője is. Amióta H. Grégoire, a nagynevű belga bizantinológus Constantinusra vonatkozó újszerű téziseivel megbolygatta a tudományos közvéleményt, a kutatók nagyjából két táborra szakadtak. H. Grégoire ós a többé-kevésbé hozzá csatlakozó történészek szermt Constantinus csupán politikai számításból, a keleti provinciák már erősen krisztianizált lakosságának megnyerésére, 324-ben állt a kereszténység oldalára, amikor a Licinius elleni polgárháborúban szüksége volt ellenfele túllicitálására. Eredetileg éppen Licinius áll a kereszténység pártján ; ő a 313. évi milanói edictum szellemi atyja is. A pons milviusi csata előtti „látomás" nem törtónt meg, az Eusebiusnak tulajdonított, panegyricus-jellegű Constantinus-életrajz pedig egészében vagy jelentékeny részében hamisítvány, legkorábban a IV. század második feléből, de inkább az V. századból. A másik oldalon áll az egyházi körök által védett nézet, amelyet szaktudományos oldalról legenergikusabban Alföldi András képvisel. Ez a nézet a múlt század haladó polgári tudományával — elsősorban Burckhardt klasszikus Constantinus-életrajzával — szemben az egyházatyák hagyományaihoz tér vissza. Constantinus eszerint már 312 óta meggyőződéses keresztény, Lactantius és Eusebius egymásnak ellentmondó és önmagukban is ellentmondásos elbeszélései a pons milviusi „csodáról" — hitelesek és ugyanígy hiteles volna Eusebius Vita Constantini]e is. Ezt az utóbbi, enyhén szólva „konzervatív" felfogást védelmezi most Vogt is. Vogt érvelését négy fejezetben adja elő : 1. a panegyricusok tanúsága, 2. Lactantius és Eusebius elbeszélése, 3. a numizmatika és areheologia adatai után 4. Constantinus rescriptumainak, törvényeinek, egyéb egyéni megnyilatkozásainak tanúságait taglalja. Gondolatmenete a következőkben foglalható össze : a panegyricusok a „pogány" ideológiával való fokozatos szakításról tanúskodnak. A Constantinus és Maximianus tiszteletére tartott VII (VI). panegyricus 307-ben még a hagyományos isteneket emlegeti, Nazarius 321-ben tartott IV (X). panegyricusa már csupán deus, divinitas, divinum numen stb., tehát a keresztény monotheizmussal összeférő kifejezéseket használ és —