Századok – 1956

SZEMLE - Schaefer; H.: Das Problem der griechischen Nationalität(Ism. Sarkady János) .... 770

SZEMLE 771 tudata kifejlődésének is. Ezek az eposzok egy új korszak kezdetét jelzik : a VII — VI. század összefoglalja és teljes kibontakozáshoz juttatja a megelőző kor minden termékeny kezdeményezését. , Nagyjelentőségű folyamat ebben a korszakban a jogi gondolat kifejlődése, amely párhuzamosan megy végbe a különböző görög közösségekben. A hagyományos szokásjog tudatosulása és rendezése az arisztokratikus társadalmi rendben megy végbe, s ezt a rendet védelmezi, először a királyok, de később a köznép igényeivel szemben is. Később azonban e jogi gondolat további fejlődésében kaptak helyet a nép egyenjogúságot követelő törekvései is. Nagyjelentőségűvé vált ezzel kapcsolatban bizonyos közös erkölcsi normák és eljárások (döntőbíráskodás, proxenia, a háborús és békés állapot formái stb.) kialakulása, amelyek nemcsak egy közösségen belül, hanem az egyes közösségek egymás közti viszonyában is érvényesültek. A kapcsolatoknak ezek a formái csak a görögségen belül érvényesültek, nem terjedtek ki más népekre, s az egyes közösségekon belül a személyek közti, és a görögségen belül az egyes közösségek közti viszonylatok figyelemreméltó módon egybeestek. A görögségnél nem is alakult ki tulajdonképpeni „nemzetközi" jog, éppen mivel az egyes görög közösségek — minden kiüön államiság ellenére — egy nép tagjainak érezték magukat. Nem kevésbé fontos tényező volt a görög egység kialakulásában ós megerősödésében a gyarmatosítás ugyanezen időben lejátszódó folyamata. A görögség területe és földrajzi látóköre kiszélesedett, a más népekkel való behatóbb megismerkedés elősegítette önmaga népi sajátságainak behatóbb felismerését, más népekkel szemben tudatos egységként való elkülönülését. Ugyanakkor még jelentősebbek voltak a gyarmatosítás hatásai a görögségen belüli kapcsolatok megerősödésében. Áll ez általában az anyavárosok és leányvárosaik közt fennálló kapcsolatokra. Ezen belül azonban legfontosabb azoknak a gyarmatvárosoknak a szerepe, amelyeket különböző törzsekhez, városokhoz tartozó görögök együttesen alapítottak ; néha kifejezetten összgörög vállalkozásról van szó. A gyarmatosítási mozgalom lefolyásában nagy szerepe van Delphoinak : a jóshely ebben a korban az egész görög világ tudásának központja, a reális szükségleteket felismerő nagytekintélyű politikai tanácsadó ; működésében mintegy testet ölt az ekkor fejlődése tetőpontjára érő görög egység. Ez az egység az arisztokratikus társadalmi rend, a szokások, hiedelmek, az egész értékrendszer s az államon belül és az államok közt érvényesülő jogi elvek közösségén alapult. Az a különleges forma tehát, amelyben a görögök néppé lettek, és annak is érezték magukat, az archaikus kor teljesítménye ; ami ebből a VI — V. század fordulójának nagy változásai után megmaradt, az az előző századok alkotó erejére megy vissza. Ami magát a görög egység formáját illeti, kétes, jegyzi meg Schaefer, hogy erre lehet-e alkalmazni az ismert Meinecke-fóle fogalompár („államnemzet" és „műveltségi nemzet") valamelyikét is. „Államnemzet"-ről a sok kis állam és azoknak az V. században a demokrácia kialakulásával még csak fokozódó differenciálódása miatt eleve nem beszélhetünk. A „műveltségi nemzet" fogalma jobban megközelíti a görög helyzetet ; Schaefer azonban, tekintettel a társadalmi struktúra azonosságának döntő szerepére, helyesebbnek véli, ha ehelyett a görög viszonyok jellemzésére a „társadalmi nemzet" fogalmát alkalmazzuk. Az archaikus kor teljesítményeinek pozitív értékelésével szemben Schaefer a klasszikus kor fejlődésében a görög egység hanyatlását látja. A görög-perzsa háborúban az egység addig immanensen ható gondolata új arculatot kapott, aktív politikai erővé, cselekvéssé vált — a szerző szerint egyes ión körök érdekei ós Athén hatalomvágya következtében, s korántsem pozitív jelleggel. A háborúban Schaefer Spártát tartja a görög ügy igazi, mérsékelt, de egyben kérlelhetetlenül következetes előharcosának ; Athén politikájában már eleve azt az egész V. századon végigfutó nagyhatalmi törekvést látja, amely szerinte fő ellensége volt a görög egység gondolatának. Athén vezetőszerepének érvényesülését Spártával szemben úgy értékeli, hogy ekkor „az egyes állam hatalmi-politikai számítása győzött a közös görög gondolat erkölcsi ereje fölött". Az athéni demokrácia fejlődése, hatalmi igénye és elzárkózása szótzilálta' azokat az államközi kapcsolatokat, amelyek a görög egység fontos elemét képezték. A szerző elismeri ugyan Athén nem egy érdemét (a Periklós-kör közgörög kulturális eszményei, a perzsa fenyegetés állandó jellegű távoltartása) ; de általános ítélete az V. század legfejlettebb államáról mégis negatív. Athént teszi elsősorban felelőssé a peloponnésosi háború katasztrófájáért, amelyben Spárta, a közös görög eszme legtisztább képviselője, „rákényszerült" arra a végzetes lépésre, hogy perzsa segítséget vegyen igénybe. A görög egység gondolata azonban nem merült el végleg a vezető államok egymás elleni harcában. A IV. században erősödnek a politikai egységre irányuló törekvések,