Századok – 1956

VITA - Benda Kálmán: Bónis György Hajnóczy-könyvéről 736

738 BENDA KÁLMÁN ratikus és általában a haladó törekvések megfélemlítésére rendezett görögtüzes felségsértési és hazaárulási per történetét, rámutatva a magyar bíróság szolgalelkűségére és eljárásának törvénytelen voltára. Hajnóczy a bíróság előtt, a halál árnyékában sem tagadta meg elveit. Rendületlen szilárdsággal viselte a börtön és a vérpad megpróbáltatásait — így vált halála, ahogy egész élete is, a „helytállás példaképé"-vé. Könyve második részében Bonis rendszerbe foglalja Hajnóczy közjogi nézeteit. Igaz ugyan, hogy Hajnóczy munkái nem alkotnak összefüggő, nagy közjogi egységet, nyomtatott ós kéziratban maradt tanulmányai mégis az egész magyar közjog területét felölelik. Bónis méltán látja benne a magyar polgári állam első közgazdászát, aki elszakadva a történeti alkotmánytól, „gyökeresen új, polgári alkotmányt akart alkotni egy független ország szabad népe számára". Külön-külön fejezetekben csoportosítja Hajnóczy államelméleti alapelveit és példaképeit az emberi jogokról, majd pedig az alkotmány egyes pontjairól vallott felfogását. Céljait Bónis így összegezi : „az emberi jogok kijelentése és biztosítása, a nem nemesek birtok- és hivatalviselési képessége, a közteherviselés, az alkotmányos királyság, a népképviseleti országgyűlés, a miniszteri felelősség, a demokratikus államizgazgatás, a nemzeti hadsereg, a nemzetiségeket felölelő állampolgárság, a magyar államnyelv, az egyház ós állam szétválasztása, egyszóval : a nemzet felszabadítása és egyesítése által az ország szabadsága és függetlensége. Ezek a tételek 1793 — 94 folyamán egy pontban lényegesen megváltoztak : az alkotmányos királyság helyett Hajnóczy a köztársaság eszményét tette magáévá..." (291 — 292. 1.). Bónis munkájában a közjogászt állítja az előtérbe, s méltó emléket állít a magyar jogászság mindeddig oly méltatlanul mellőzött, sőt nem egyszer rosszakaratúan megrágalmazott haladó szellemű ősének. Ennek a célnak szolgálatában történt könyve kettéosztása is : az első, az életrajzi részben Hajnóczy pályáját, fejlődését ábrázolja, a másodikban pedig közjogi elveit sűríti hatalmas rendszerbe, mintegy elvégezve azt, amire hősének már nem volt érkezése. A közjogi vonatkozásoknak ez a rendszerbe építése tudománytörténeti szempontból nyilván előnyös, de szükségszerűen szoborrá merevíti egy élet fejlődését, és Hajnóczy egyéniségéből csak „a higgadt tudóst" engedi láttatni. Arról nem is szólva, hogy a szerkezeti kettősség akaratlanul is ismétlésekre kényszeríti a szerzőt, az életrajzi részre való visszautalások pedig megnehezítik az olvasást. De ezen túlmenően föl kell vetnünk a kérdést : Hajnóczynak nyomtatásban vagy kéziratban közreadott munkái teljes radikális mivoltukban tükrözik-e közjogi nézeteit? Bónis maga mondja, hogy Hajnóczynak ezekkel a tanulmányaival politikai céljai is voltak. Nos, ha igen, vajon teljes őszinteséggel nyilatkozott-e meg bennük, nem nyeste-e le bizonyos taktikai célok érdekében ő maga a radikálisnak minősíthető hajtásokat? A választ keresve, mindenekelőtt meg kell mondanunk, nem érthetünk egyet Bónissal abban, hogy Hajnóczyban elsősorban tudóst lát. Hajnóczy, úgy véljük, mindenekelőtt politikus volt, s a jogtudós elméleti tevékenysége a cselekvő politikust szolgálta. Bónis maga is elismeri, hogy gyakorlati cél vezette : a feudális társadalmi és politikai rendszert akarta átalakítani. Tudományos munkássága eszköz volt ehhez (segítségével mintegy kitapint hatóan feltárta az elavult rendszer legsebezhetőbb helyeit), s ahogy élete mutatja, nem az egyetlen eszköz. Hajnóczy nagy politikai jelentősége abban van, hogy a magyar történetben elsőnek ismerte fel, hogy a nemzeti szabadság nem épülhet a feudalizmus nemesi erőire, azt csak a széles néptömegek cselekvő részvételével lehet kivívni. Hogy viszont a népet nemzetté tehesse, előbb le kell rombolni a nemesi alkotmány falait. E felismeréssel Hajnóczy egybekapcsolta a nemzeti függetlenség és a polgári haladás addig külön úton haladó ügyét s munkáiban már ennek figyelembevételével vázolta fel az eljövendő magyar polgári nemzetállam körvonalait. Abban persze igaza van Bónisnak, hogy ezt tudományos módszerességgel és alapossággal végezte el. A polgári kibontakozás útjának felismerése persze csak hosszas fejlődés révén kristályosodott ki Hajnóczyban, s Bónis helyesen rajzolja meg kibontakozásának hármas szakaszát. Azt is világosan felismeri, hogy a három korszakot egységes egészbe foglalja az, hogy Hajnóczy, ha különböző utakon is, de kezdettől fogva a feudalizmus ellen kereste a támadási pontot. Viszont nem érthetünk egyet azzal a megállapításával, hogy Hajnóczy évekig politikai illúziók közt hánykódott, s csak az utolsó években talált rá a reális útra. Kétségtelen, hogy Hajnóczy politikai elgondolásaiban voltak illúziók, de azt hiszem, korántsem volt minden az, amit Bónis annak vél. (Bónis felfogásában különben Kató István, A magyar jakobinus mozgalom néhány kérdéséről c. tanulmányának megállapításaira támaszkodik. Századok, 1951, 198. s köv. 1.). Így nem vitás, hogy Hajnóczy, ahogy általában a jozefinisták nagy része, bizonyos illúzióval nézte II. Józsefet, de ebből még nem következik, hogy állami hivatalt is csak azért vállalt, mert illúziója