Századok – 1956

TANULMÁNYOK - Mérei Gyula: Mezőgazdasági árutermelés és a parasztság helyzete Magyarországon a feudalizmus válságának elmélyülése idején 591

606 MÉIIEI GYULA következett a szedés, fűzés, szárítás (sütőkemencén) és az összetörés egy kőmozsárszerű edényben, a külüben. A hagyományos technika ellenére is az átlagosnál nagyobb termelékenységet részben az okozta, hogy a rendszeres árutermelést folytató para: ztok bérmunkást foglalkoztattak, részben pedig az, hogy az árutermelő parasztok -— leginkább az úri terhek egy részétől mentes falusi vezetőemberek, mezővárosi cívisek, szerződéses jobbágyok lévén —- többnyire maguk is az átlagosnál több szabad idővel rendelkeztek, továbbá, hogy ezek a parasztok áttértek a föld rendszeres trágyázására. Munkaeszközeik is jobbak voltak az általában használatban levőknél. így pl. Pest megye pilisi járásában az 1840-es évek' közepén már szegény embernek számított, akinek nem volt az akkori legkorszerűbbnek tartott vasalkatrészes faekéje. A mezőgazdasági árutermelés erőteljesebb nekilendülésének hatására az 1820 utáni időkben meggyorsult a jómódú parasztságnak a földek, különösen a bérelt földek felhalmozására irányuló tevékenysége. Noha ez a jelenség a jobbágyság egészénél észlelhető (pl. az Eszterházyak tata—gesztesi uradalmának jobbágyainál is), különösen jól látható volt az alföldi mezővárosoknál. A földfelhalmozás gyorsította a falusi lakosság rétegződését, amit még a növekvő hitelkapcsolatok is előmozdítottak. A módosabbak árvapénztáraktól, termeléssel közvetlenül nem foglalkozó rétegektől kölcsönöket, esetleg előleget vettek fel terményeikre, hogy földet szerezzenek, bérelhessenek vagy kupeckedésüket mozdítsák elő vele. (A terményelőlegfelvétel példája Wodianerék szerződése Szajány község lakóival dohány szállítására. A dohánykereskedők által nyújtott terményelőleg annyira elterjedt, hogy az 1840-es években 60 és 200 között mozgott csupán az olyan községek száma, amelyeket a nemteljesített dohányszállítások miatt 30—80 000, egyes esetekben 200 000 váltóforint adósság terhelt. Ez a jelenség arra vallott, hogy a hitelkapcsolatok fejlődése a termelést előmozdító hatása mellett a parasztok tönkretételének eszköze ís volt, mert hagyományos termelési módszereik miatt nem tudták teljesíteni szerződéseiket és így számos esetben teljesen a kereskedőtőkés hatalmába kerültek. Ugyanez történt a gyapjútermeléssel foglalkozó szegedkörnyéki juhtartó gazdákkal is.) A szegényebbek viszont létfenntartásuk végett vettek igénybe kölcsönt a jómódúaktól. A vagyoni különbségek nemcsak föld, pénzvagyon birtokában, hanem állatállomány és felszerelés tekintetében is mutatkoztak. (Kecskeméten pl. nem volt ritka az olyan gazda, akinek 700—1000 juha, 50—60 lova volt 200—400 hold földje mellett.) Az árutermelésbe bekapcsolódott középrétegek alkalmilag, a jómódúak állandóan foglalkoztatott bérmunkaerővel termelték árujukat. A bérmunkaerő alkalmazásának előrehaladott voltát a jobbágygazdaságban mi sem mutatta jobban, mint az, hogy a 30-as, 40-es évekig, különösen az alföldi mezővárosokban, szolgálati és munkakényszerrel (cselédség útlevélváltásí kényszere, szülők felelősségre vonása, házasságkötés korlátozása), közvetlen kényszerrel (elfogatás, erőszakos munkárakényszerítés, adófizetés követelése szolgálatba nem lépő alzsellértől, bírságolás, község területéről való kiutasítás, katonának adás, közmunkára küldés stb.) iparkodtak a jómódú községi, cívisvárosi vezetők biztosítani a fokozott árutermelés megnövekedett igényeinek kielégítésére szükséges munkaerőt. Gyakran földet, állattartási jogot is adtak a gazdák cselédeiknek. Ezt azonban a 30-as, 40-es években éppen a differenciálódás előrehaladásának jeleként csökkentették és jócskán lazítottak a munkakényszer rendszabályokon és egyéb, a cselédet sok esetben a feudá-