Századok – 1956

TANULMÁNYOK - Mérei Gyula: Mezőgazdasági árutermelés és a parasztság helyzete Magyarországon a feudalizmus válságának elmélyülése idején 591

MEZŐGAZDASI.01 ÁRUTERMELÉS ÉS A PARASZTSÁG HELYZETE 595 elsősorban a jobbágy adta meg az árát az egyre nagyobb ütemben folytatódó földrablások révén. A gabonakonjunktúra idején szántóterületétől, a gyapjúértékesítési lehetőségek korszakában rétjétől, legelőjétől részben vagy egészben megfosztott, ill. használatától eltiltott vagy abban korlátozott jobbágyság elnyomorodási folyamata természetesen még a háborús konjunktúra idejebelinél is jobban meggyorsult. A különféle ürügyeken történő erőszakos földfoglalások (úrbéri szabályozás, telekcsere, legelő- és erdőhasználati, makkoltatási haszonvételek korlátozása, ill. megvonása stb.) roppant hulláma zúdult a jobbágyokra. Tovább folytatódott az irtásföldek visszavétele is. Kétségtelen, hogy a földrablás ütemét hazánkban is lassította a robotra alapozott árutermelő mezőgazdaság fejlődésének az az általános keleteurópai korlátja, hogy a földesúr mindig csak annyi jobbágyot foszthatott meg a földtől, hogy a megmaradók úrbéri robotjával és a megfosztottak földjuttatás ellenében teljesített robotjával, ill. Kelet-Európa-szerte kezdetben még csak kismértékben alkalmazott bérmunkával fedezni tudja birtoka munkaerőszükségletét. Magyarországon a kelet-európai fejlődés arculatának ezt a közös vonását az általánosnál még mélyebbre szántotta a gyarmati függés, amely akadályozta a tőkefelhalmozást és ezzel a földbirtokost abban, hogy minél gyorsabban saját felszerelést szerezhessen be és bérmunkást alkalmazva szükségtelenné váljék számára a jobbágy robotja, valamint az önálló gazdálkodást folytató parasztgazdaság is. A gyarmati függés nemcsak, hogy lassította a földrablások ütemét, és ezzel a tőkés viszonyok felé való haladást, de még azzal a további sajátossággal is megkülönböztette az ún. eredeti felhalmozás hazai folyamatát a többi kelet-európai országétól, hogy a magyarországi földesurak a jobbágyokat nemcsak lcisebb számban fosztották meg földjüktől, hanem kisebb mértékben is, amennyiben a magyarországi paraszttól általában csak földjének egy részét rabolták el. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy — kis hányadban — ne fordultak volna elő az eredeti felhalmozást általánosan jellemző teljes földjosztások. A tőkefelhalmozás lehetőségeinek gyarmati helyzetünkkel összefüggő korlátozottságából eredt az a mozzanat is, hogy a majorsági földnek nyilvánított területek jelentős részét — most már allodiális földként — visszaadták a jobbágynak, ill. meghagyták az azokat használó jobbágyok kezén, rendszerint az addiginál nagyobb szolgáltatás fejében, mert szükségük volt az így nyerhető robotra és terményre. Ezek a földesúri használati jog biztosítása céljából részben már a XVIII. század folyamán allodizált területek jórészt 1848-ig megmaradtak a jobbágyok kezén. Ez a jelenség fékezte az ún. eredeti felhalmozás ütemét, konzerválta a feudalizmust, elnyújtotta és ezáltal el is mélyítette a feudalizmus válságának folyamatát. Mindezek az ún. eredeti felhalmozás folyamatának ütemét lassító mozzanatok azonban nem gátolhatták meg az általános tendencia érvényesülését, és így a parasztság tömeges elnyomorodását sem. A parasztság azonban nemcsak a közvetlen kisajátítás révén szegényedett el, hanem egyidejűleg és a közvetlen kisajátítás következményeként közvetett úton is. Minthogy a földesurak a telki állományon kívüli minden földet ténylegesen is vagy legalább jogilag allodiumukhoz csatoltak, a parasztnak nem volt módja újabb úrbéres földterület szerzésére. Ugyanakkor a jogi ^llodizálás relatíve megnövelte az úrbéres földre eső állami adót is. A jobbágy