Századok – 1956
TANULMÁNYOK - I.Tóth Zoltán: A nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867—1900) 368
382 X. TÓTH ZOLTÁN korlátai közé szorította. „Nem voltam és nem leszek az erőszakos magyarosításnak híve soha — jelentette ki 1883-ban —, mert meggyőződésem volt mindig, meggyőződésem ma is, hogy a nemzetiséget vagy nyelvet terjeszteni erővel nem lehet." De azt is kijelentette, hogy elhatározott szándéka „nem hagyni magát megzavartatni abban, hogy megtegye azt, amihez minden államnak saját belügyeiben, saját területén kétségbevonhatatlanul joga van", hogy „megalkossa azon törvényeket, egyformán mindenkire nézve, melyek az államélet szompontjából szükségesek ..." A magyar politika szerinte „magát sem intimidáltatni [megfélemlíteni], sem túlságokra ragadtatni nem engedte". De „a szabadság nem fajulhat szabadossággá és a jog nem terjedhet oda, hogy magát azt, aki a jogot adja : az államot támadja meg". Kortársa és politikai ellenfele, Apponyi Albert találó jellemzése szerint Tisza nemzetiségi politikájában három főeszközt alkalmazott. „Először egy európai nagyhatalomra való támr szkodást, amiből a feltétlen ragaszkodás következett a Habsburgok monarchiájához. Továbbá : a zavartalan harmóniát a királyi hatalommal, mely különben a nemzetiségekkel való szövetkezés felé szoríttatott volna ; ennek a szempontnak tehát fel kellett áldozni mindazon nemzeti követelményeket, amelyek összeütközést idézhettek elő a királlyal. Végül : erős, a jogállam biztosítékaitól nem túlságosan korlátozott, sőt inkább a lehetőség határáig diszkrécionális kormányhatalmat". Az erős államhatalmat, mint a nemzetiségek elnyomásának eszközét Tisza igyekezett minden erővel kiépíteni. Ezt a célt is szolgálta a törekvés a közigazgatás központosítására, mely már a Deák-párt kormányzása idején is felmerült, de következetes keresztülvitelére nem került sor. A főispáni állás átszervezése mégis komoly befolyást biztosított a kormányoknak a nemzetiségek elnyomására, amelyek egy része nem vett részt a parlamenti küzdelmekben, viszont egyes megyegyűlés;ken jelentékeny aktivitást fejtett ki. Ezeknek letörése érdekében sürgette a korszak egyik legharciasabb soviniszta ja, Grünwald Béla is a közigazgatás centralizálását. A nemzetiségi burzsoáziák egyöntetűen a centralizáció ellen voltak és a municipális jogokat mint az alkotmány védőbástyáját állították oda, mert az önkormányzati rendszerben kisebb veszélyeztetését látták érdekeiknek, mint az élet minden területére kiterjedő központi államhatalomban. A centralizáció következetes kiépítését azonban nem a nemzetiségek ellenállása, hanem az uralkodó osztálynak, kivált a középbirtokos rétegeknek osztályérdeke akadályozta meg. A dualizmus első évtizedei alatt a központosítás előrehaladása mégis szembeszökő volt. Az 1868 : XLIII. tc. Erdély különállását szüntette meg, az 1870 : XLII. tc. a köztörvényhatóságok rendezéséről és főként az 1876. XXXJJL1. tc. az eddig nem vármegyei törvényhatóságok területi szabályozásáról, mely a még megmaradt külön jogi területeket megszüntette, a szász egyetem (a szász uralkodó osztály politikai szervezete) megszüntetése, a határőrvidékek polgárosítása és rendezése (1871 — 1882) — mind olyan intézkedések voltak, amelyek a nemzetiségi érdekeket közelről érintették és többnyire autonómiák bástyáinak lebontását jelentették. A nemzetiségek a dualizmus hajnalán sorra felvetik — éspedig sikertelenül — a vármegyék nemzetiségek szerinti kikerekítésének gondolatát, mint a területi autonómiák kiindulópontját ; a kormányhatalom lesz azonban az, mely a kikerekítés módszerét a törvényhatóságok rendezése alkalmából, éppen ellentétes célzattal, a nemzetiségek megosztása és szétdarabolása formájában hajtja végre (vármegyék, választókerületek). A magyar nemzetállam megvalósítását a magyar uralkodó osztályok, a
