Századok – 1956

TANULMÁNYOK - I.Tóth Zoltán: A nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867—1900) 368

A NEMZETISÉGI KÉRDÉS A DUALIZMUS KORÁBAN (1867—1900) 381 A Deák-párt és a balközép egyesüléséből (1875) létrejött szabadelvű párt uralma Tisza Kálmán másfélévtizedes kormányelnöksége idejében erősen súlyosbította a nemzetiségek elnyomását. A fúzió megszilárdította a kiegyezést, a nagybirtok és a tőke uralmát. A gentry bevonul az államapparátusba és kérlelhetetlen végrehajtója lesz az uralkodó osztályok nép- és nemzetiségellenes politikájának. A két legnagyobb párt egyesüléséből keletkezett kormánypártnak nem volt számottevő ellenzéke, nem volt az sem a 48-as, sem az 1874-ben alakult függetlenségi párt, sem a nemzetiségek vékony parlamenti képviselete, elhatározásaira tehát könnyen ráölthette a törvényesség leplét. Míg a Deák-párt kezdetben még itt-ott főispáni, államtitkári, kúriai bírói stb. állásokban hagyta meg elsősorban a román értelmiség egy részét, a Tiszaérában lehetetlenné tette a nemzetiségi értelmiség elhelyezkedését a közhivatalokban. Ez annál fájdalmasabb volt számára, minthogy a Schmerling-korszakban még sok nemzetiségi tisztviselő működött, akiknek nagy része ezután elvesztette hivatalát. A nemzetiségi nyelvek használatát a törvényhatóságokban a Deák-párt 1872 — 1873 környékéig eltűrte, utána azonban közigazgatási úton megkezdte törvénytelen eltiltását. A Tisza-kormány a legtöbb törvényhatóságban megszüntette a nemzetiségi nyelv használatát. A bíróságok nyilvánosan kifüggesztett rendelet alapján nem fogadták el a nemzetiségi nyelvű beadványokat. A magyar tisztviselők nem ismerték a nemzetiségi vidékeken a helyi nyelveket és nem is igyekeztek azokat elsajátítani. A törvényeket nem közölték nemzetiségi nyelveken, holott ezt még a Bach-korszakban is megtették. Egy román képviselő erre vonatkozó megismételt interpellációját az illetékes miniszter még válaszra sem érdemesítette. Kialakult a nemzetiségi törvény rendelkezései hallgatólagos mellőzésének rendszere, a törvény végrehajtása helyett. A nemzetiségi vidékeken a vármegyei gentry vezetése alatt álló tisztviselői kar és az államapparátus erőszakszerveinek korlátlan uralma, a megfélemlítés szelleme honosult meg. A szigorú pártfegyelmet gyakorló Tisza erős kézzel személyesen irányította az elnyomás apparátusát. A szerb kongresszus feletti felügyelet jogát, melyen eddig három tárca osztozott, a miniszterelnök saját kezében egyesítette. Már közvetlenül a fúzió előtt, a Wenckheim-kormány belügyminisztereként, azzal fenyegette meg a szerb nemzeti színház érdekében felszólaló Polit Mihály képviselőt, hogy „minden álnok áskálódások dacára a magyar államnak van még elég ereje ellenségeit összetiporni". Ezért gyakran a „nemzetiségek eltiprója" névvel illették. A szlovák Matica betiltását (1875) azzal igazolja, hogy „az csak néhány embernek fáj, ki nagyravágyó, önző, piszkos céljaiért félre akarja vezetni a népet", melyet azok „mételyes befolyásától" megóvni akar. Szívesen ragadott meg minden alkalmat, hogy a nemzetiségi képviselőket a parlamentben ledorongolja és ezzel magának olcsó dicsőséget szerezzen. Lármás magyarkodásával látszólag élénk ellentétben — a valóságban szoros összefüggésben — állt az udvar előtti behódolás és a közjogi lemondás politikája. A nemzeti ügy elárulását soviniszta politikájával palástolta. A nemzetiségek ellen irányozott kirohanásait az uralkodó tekintélyével próbálta alátámasztani. A képviselőházban kijelentette, hogy „Magyarországnak fejedelme mindig és mindenkor helyesli, ha erélyesen elbánnak azokkal, kik eltérve az engedélyezett céltól, hazaellenes célokat követnek". A színházias parlamenti erőmutatványokon kívül gondot fordított arra is, hogy az erőszakot elleplezze és a törvényesség látszatát keltse. Nem tagadta meg a nemzetiségi törvényt, de értelmezését az állami érdekek szűkre méretezett 4*