Századok – 1956
TANULMÁNYOK - I.Tóth Zoltán: A nemzetiségi kérdés a dualizmus korában (1867—1900) 368
A NEMZETISÉGI KÉRDÉS A DUALIZMUS KORÁBAN (18 6 7-1900) 377 ezeknek a magyar uralkodó osztályokkal fennálló érdekellentéteit. A népek egymás ellen uszításának kirívó példáját nyújtotta — másfél század előzményei után — az 1848 — 1849-i szabadságharc történetül849 példája mutatta meg, hogy a bécsi reakció nemzetközi kapcsolatai (а сап intervenció igénybevétele) mint tiporhatták le a magyar nemzet haladó törekvéseit és harcait. De éppen 1848—1849 példája mutatta meg azt is, hogy a népek nem harcolhatnak sikerrel az abszolutizmus reakciós erői ellen, ha vezetőik nem à dolgozó tömegekre és nem a szabadságukért küzdő testvérnépekre támaszkodnak. A magyar uralkodó osztályok 1848 —1849-ben megmutatkozó hibái azonban a szabadságharc leverése után nem csökkentek, hanem erősödtek. A szabadságharc vezető ereje, a középnemesség nem azt a tanulságot vonta le, hogy jobban kell támaszkodni a népre és a nemzetiségekre, hanem ellenkezőleg, osztályérdekeit mindinkább a legreakciósabb erővel, a Habsburg-dinasztiával és a vele érdekközösségben levő osztrák burzsoáziával és nagybirtokkal való kompromisszumban kereste. A magyar uralkodó osztályok olyan államformát kerestek, amely mind a dolgozó tömegek, mind a nemzetiségek feletti uralmat biztosítja számukra. Többek közt ennek a törekvésnek lett az eredménye az 1^67-es kiegyezés, melyben a magyar uralkodó osztályok a nemzetiségi mozgalmak biztos ellenszerét vélték felismerni. A magyar uralkodó osztályok nem ismerték fel elég világosan a nem magyar nemzetiségek fejlődésének elháríthatatlan törvényszerűségét, hittek abban, hogy a nemzetiségi mozgalmakat az állami apparátus birtokában erőszakos eszközök alkalmazásával ki lehet küszöbölni. A nemzetiségi elnyomás rendszerének kiépítésében — melynek alapja a kiegyezés — az uralkodó osztályok először szelídebb módszereket kifejező törvényes rendelkezéseket fogalmaztak meg. Ennek tükröződése a horvát kiegyezés és a nemzetiségi törvény, melyekkel a nemzetiségek fejlődésének óhajtottak határt szabni. A nemzetiségi törvény magában hordozza a régi liberális elképzelést az egyéni szabadságjogoknak nemzetiségeket leszerelő hatásáról, ennek tulajdonítható az, hogy számos vonása az engedékenység és méltányosság látszatát kelti. Ez az illúzió azonban — melyet Eötvös József és Deák Ferenc egyébként tiszteletre méltó őszinteséggel és következetességgel képviseltek — a dualizmus kormányzati rendszerének már a legelején teljesen túlhaladott álláspont volt. A nemzetiségek egyöntetűen elvetették a nemzetiségek korporativ egyéniségének — a magyar politikai nemzet fiktív fogalmában körülírt — tagadását. A magyar uralkodó osztályok fokozatosan rátértek a nemzetiségi elnyomás erőszakosabb eszközeire és a század végéig szüntelenül növelték intenzitását. A nemzetiségek és a szabadon élő népek fejlődése jelzi a majdan létrejövő egységes nemzeti államok kialakulását, előre veti a magyar uralkodó osztályok szupremáeiája megtörésének és a soknemzetiségű állani szétrombolásának árnyékát. A dualista Magyarország uralkodó osztályainak a nemzetiségi elnyomásban megnyilvánuló reakciós volta egyenes arányban nőtt a nemzetiségek fejlődésében megnyilvánuló haladással. Ez önmagában is bizonyítja a dualista Magyarország nemzetiségi politikájának gyökeres és minden ízében reakciós voltát. Gyökeresen reakciós voltát a nemzetiségi politikának tükrözi az a tény is, hogy 1867 után az uralkodó osztályok minden egyes kormánya és burzsoá pártja lényegében egyetértett a nemzetiségek elnyomásában, legfeljebb az eszközök megválasztásában, minőségi különbségek nélkül, fokozatokban különböztek egymástól. Mindössze egyes egyének váltak ki a sötét sorból — mint