Századok – 1955

Vita - Vita az 1875. évi fuzió történetével kapcsolatos kérdésekről 924

VITA AZ 1875. ÉVI FÚZIÓ TÖRTÉNETÉVEL KAPCSOLATOS KÉRDÉSEKRŐL 925 rezni, s ennek feltételét a nemzeli függetlenség kivívásában látta. Hite, mellyel önmagát még mindig a nemzeti függetlenségi harc vezetőjének tartotta, illúzió volt csupán, tudatának elmaradása a saját helyzetében s a történelmi körülményekben bekövetkezett változások mögött. Ez az illúzió a múltnak abból a valóságából táplálkozott,* hogy a nemzeti függetlenségi harcokat a középnemesség vezette, amihez a XVIII. század végétől, bár ellentmondásosan, »megtorpanásokon keresztül« a polgári átalakulásért folytatott harc vezetése is járult, s a reformkorszak reformtörekvéseiben jutott hathatósabban kifejezésre. 1848—1849-ben ez a réteg önmagán is túlemelkedve a polgári átalakulás és nemzeti függetlenségért folytatott harc élére állt. Akkor — egy rövid történelmi pillanatra — az egész nemzet vezetőjévé válhatott. A középnemességnek ez a vezetőszerepe 48-ban sem tényleges gazdasági erejéből fakadt, hanem azokból a sajátos körülményekből, melyek következtében a néppel összefogva egyedülő volt kész harcolni a Habsburgok és a feudális főurak ellen. Vezetőszerepe és politikai főhatalma a néppel való forradalmi szövetsége mellett azon a lehetőségen alapult, hogy a forradalom győzelme biztosíthatta volna a középnemesség tekintélyes részének gazdasági megerősödését s ezzel hatalmi hegémoniáját a tőkés rendben. A forradalom bukásával ez a lehetőség szertefoszlott. Az önkényuralom éveiben ugyan egészen a kiegyezésig a történelmi helyzet lehetőséget nyújtott volna arra, hogy a középnemesség az elhagyott zászlót —- a nép spontán forradalmi mozgalmainak vezetését — újra kezébe vegye ; a középnemesség útja azonban ekkor már másfelé mutatott. Az önkényuralom éveinek passzív ellenállása, mellyel látszólag egyszerre fordított hátat az abszolút hatalomnak és a népnek — az abszolút hatalomnak azzal, hogy adót nem fizetett, nem vállalt hivatalokat stb. ; a népnek azzal, hogy nem állt az abszolutizmus elleni mozgalmai élére — már mutatta a kibontakozás útját, mely az abszolutizmussal való passzív szembenállástól a Habsburgokkal és a nagybirtokkal való kiegyezéshez s egyben a polgári átalakulás forradalmi és demokratikus végigvitelére törekvő népmozgalmak elleni aktív szövetséghez vezetett. Az a középnemesség, melynek alapvető osztályérdeke megegyezett a nagybirtokéval abban, hogy a kapitalizmus és a feudalizmus összeegyeztetését kívánta, érdekeit biztosítva láthatta a kiegyezésben. A nagybirtoknak és a középbirtoknak ezt az érdekegységét fejezte ki a kiegyezés s az a tény is, hogy a kiegyezést a nagybirtokosokat és középbirtokosokat tömörítő Deákpárt hozta tető alá. A kiegyezéssel dőlt el a hatalmi hegemónia kérdése is. A politikai főhatalom a kapitalista gazdálkodásban előrehaladottabb és ezért a gazdasági életben uralkodó helyet elfoglaló nagybirtok kezébe került, amely a kiegyezés által a földbirtok tőkés fejlődése számára megteremtett nagyobb lehetőségeket a maga javára a legjobban ki tudta használni. A kiegyezés objektíve tehát nemcsak a nagybirtok és középbirtok érdekegységét, de a tőkés gazdálkodásban előrehaladottabb nagybirtok vezetőszerepének biztosítását és az ugyanezen a téren elmaradott középbirtokosságnak a hatalomban való hátraszorulását is jelentette, akár tudatában voltak ennek a kiegyezést megkötő osztályok és rétegek, akár nem. A kiegyezést követő évek politikai harcai azt mutatják, hogy — különösen, ami a középbirtokosságot illeti — nem voltak tudatában. A kiegyezés reális érdekeiknek megfelelően fejezte ki a magyar uralkodó osztályok egymásközötti kompromisszumát, úgyszintén a Deák-párt is elsősorban ennek a kompromisszumnak, tehát a nagybirtok