Századok – 1955

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A dualizmus rendszerének első évei Magyarországon 34

54 PACH ZSIGMOND PÄL A törvény elvi bevezetése ugyanis leszögezte, hogy »Magyarország összes honpolgárai politikai tekintetben egy nemzetet képviselnek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet« ; a továbbiakban már csak »az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve« tett bizonyos engedményeket, de magukról a nemzetiségekről még csak meg sem emlékezett. Ezt a bevezetést — amely, mint az egyik nemzetiségi képviselő a vita során kifejtette, — a nemzetiségeket »semmi tekintetbe sem veszi, mintha azok sem történetileg, sem törvényileg, sem jogilag, sem tényleg nem léteznének« —· a sovinizmus dolgában már ekkor is elölj áró Tisza Kálmán hatására iktatta Deák a törvényszöveg élére. Szembetűnő itt a visszaesés 1849-hez, a szegedi nemzetiségi törvényhez képest, amely — mint elvi bevezetésében hangsúlyozta — »minden népiségek nemzeti szabad kifejlődésé«-t kívánta biztosítani, s amelynek jelentősége — fogyatékosságaival együtt is — abban állott, hogy a megegyezés, a szövetkezés, a közös szabadságharc szükségességének felismerése alapján jött létre. És éles az ellentét Kossuth 1862-i dunakonföderációs tervével szemben, amely — korlátozottsága ellenére is — a magyar hegemóniáról való lemondás gondolatát Tejtette magában és a függetlenségükért küzdő kis népek szövetségét hirdette a reakciós, hódító nagyhatalmak ellen. 1867 és 1868 megmutatta, hogy a magyar uralkodó osztályok semmiképpen sem hajlandók lemondani a magyar hegemóniáról ; hogy nemzeti önállóságukat nem a többi nemzetiséggel való összefogásban keresik (a Habsburgokkal szemben), hanem a nemzeti függetlenség jó részének árubabocsátására is készek, hogy fenntartsák a nemzetiségek feletti uralmukat. A magyar uralkodó osztályok amint a magyar dolgozók elnyomásában, úgy a nemzetiségi tömegek elnyomásában is az egyházra támaszkodtak. Nem véletlen, hogy »a görög-keleti vallásúak ügyében« intézkedő (már valamivel korábban elfogadott) törvény éppúgy, mint az Erdély uniójáról vagy a nemzetiségi »egyenjogúságról« szóló törvény — egyaránt megemlékezett a nemzetiségek egyházi gyülekezeteinek, a szerb és román nemzeti egyházi kongresszusnak jogairól, s különösképpen, az egyházaknak arról a jogáról, hogy iskolákat tartsanak fenn. Ezzel — és egyéb eszközökkel — a magyar vezetőkörök a nemzetiségek főpapjainak támogatását akarták biztosítani ; másrészt a nemzetiségi iskolákat azért szolgáltatták ki a klérusnak, hogy a nemzetiségek dolgozó tömegeit visszatartsák az osztályharctól, és megakadályozzák, hogy a magyar néppel együtt harcoljanak a dualizmus elnyomó és kizsákmányoló rendszere ellen. Mindennek ellenére a nemzetiségi törvénynek még voltak pozitív mozzanatai ; még kifejezésre jutottak benne — főleg Deák és Eötvös közreműködéséből kifolyólag — bizonyos liberális nézetek : a nyelvhasználatot, a közművelődést illetően. Deák és Eötvös alaposan eltávolodtak ugyan már azoktól a haladó eszméktől, amelyek reformkori pályájukat jellemezték, de kétségkívül érződtek még rajtuk a liberalizmusért folytatott évtizedes harcok hagyományai, jobban, mint bárkin a kiegyezést elfogadó többség — a liberalizmus e renegátjai — körében. Ezeknek a liberális hagyományoknak adott hangot Deák, amikor pl. — még néhány évvel később is — arra emlékeztetett, »mennyit küszködtünk gyermekkorunkban azzal, hogy egy idegen, egy holt nyelven kellett tanulnunk és nézzük mennyire van most ifjainknak megkönnyítve a tanulás azáltal, hogy magyar nyelven oktattatnak. Ugyanez áll minden más nemzetiség nyelvére nézve«. Ezek a liberális hagyományok nyilvánultak meg