Századok – 1955

Szemle - A Rákóczi-szabadságharc forrásainak ismertetése a Levéltári Közlemények 1954. évi számában (Ism. R. Várkonyi Ágnes) 517

SZEMLE 519 sok esetben felvetik vagy ki is fejtik a bennük rejlő problémákat. Ez a »források mögé látás« szinte már a forráselemzés, a történetírói penzum határát súrolja. Nehéz itt választó mezsgyét húzni, de ezek a tanulmányok meggyőznek bennünket arról, hogy a levéltárak, forrásgyűjtemények ismertetőinek, ha hű képet akarnak adni anyagukról, el kell végezniök ennek a feladatnak egyik legnehezebb részét, meg kell mutatniok az utat, amelyen át a kutató az anyag mélyére hatolhat. Ahogyan ezt a nehéz feladatot a tanulmányok szerzői megoldották, azon lemérhető történészi és elméleti felkészültségük, igényességük saját történetírói és kutatói munkájukkal szemben. De megmutatkoznak egyéni érdeklődésük sajátos irányai és az ezekkel szükségszerűen együttjáró korlátok is. Ha ugyanis összekapcsoljuk az egyes forráscsoportok összetartozó láncszemeit, meglepődve kell megállapítanunk, hogy azok sokszor ellentmondanak egymásnak. A szerzők egyöntetűen igyekeznek kiemelni a Rákóczi-szabadságharc egyik központi kérdésére, az osztályviszonyok alakulására vonatkozó forrásokat, de kommentálásuk során ellentétes megállapításokra jutnak. »A Rákóczi-szabadságharc levéltárá«-ban ismertetett forrásanyag jelentős része a megyei nemesség állásfoglalására, tevékenységére világít rá. A fejedelem kancelláriájának irataiból a szerző kiemeli, hogy Rákóczi milyen határozottan s »egyre határozottabban« védelmezi a nemesség jogait s birtokadományozásokkal igyekszik magához láncolni őket (105. 1.). A további forráscsoportok ismertetése során a szerző rámutat arra, hogy a nemesség áldozatkészsége, tehervállalása mennyire nincsen arányban azokkal az előnyökkel és kiváltságokkal, amelyeket a szabadságharc biztosított számára. Elég, ha itt utalunk a »Megyék, városok és községek iratai«-ra, melyek bő anyagot adnak a nemesi önzés változatos és kimeríthetetlen példáira (110—112. 1.). Hasonlóan negatív képet kapunk a nemességről az erdélyi levéltárak bár töredékes, de igen lényeges adatokat szolgáltató anyagának áttekintése során is (200., 203.1.). A bírósági levéltárak ismertetése ugyancsak élesen rávilágít a nemesség birtokai határán túl nem látó, önző, -és a szabadságharc hanyatlása idején áruló magatartására (183., 188—89. 1.). A nemesség állásfoglalásáról s a szabadságharc alatt vitt szerepéről mégsem kapunk egységes képet. Hiszen még az olyan kitűnő tanulmány, mint »A Rákóczi-szabadságharc levéltárá«nak ismertetése sem következetes végig ebben a kérdésben. Rákóczi udvartartásáról írva, a szerző megállapítja : »Itt is Rákóczi leghűségesebb támaszaié, a közép- és részben a kisebb nemességé volt a vezetés« (119. 1.). Ráday Pál politikai iratainak ismertetésében a nemesség magatartására vonatkozó megjegyzés ugyancsak kétségeket támaszt az olvasóban : »Rákóczi mellett . . . elsősorban ennek a felvidéki és erdélyi megyei köznemességnek a képviselőivel találkozunk a hadsereg, az államszervezet ügyeinek irányításában, ők voltak az a réteg, amelyiknek a megyei kormányzásban kifejlődött politikai érzékére, a közélet terén elsajátított gyakorlatára, tapasztalataira, bizonyos katonai ismereteire és mindenekelőtt a szabadságharc ügyéhez való hűségére (kiemelés tőlem —- V. A.) a fejedelem mindvégig szállíthatott« (141. 1.). Az a szembeszökő ollentét, amely a nemességre vonatkozó különböző forrásanyag kommentálásában helyenként megmutatkozik, a tanulmánysorozat két tanulmányában ugyancsak élesen tükröződik. »Ráday Pál politikai iratai«-ból meggyőződhetünk arról, hogy Ráday, a Nógrád megyei középnemes, Rákóczi belső bizalmasa, titkos kancelláriájának igazgatója volt, aki a szabadságharc számos fontos politikai iratát vetette papírra s a fejedelem diplomáciai terveinek legfőbb letéteményese s végrehajtója. Levéltárának ismertetője Ráday kiváló alakjában a közópnemessóg tipikus képviselőjét látja : »Ennek .a zömében protestáns és ezen belül legnagyobb részben református megyei nemességnek volt tipikus, de műveltségben ós tehetségben magasan kiemelkedő megszemélyesítője Ráday Pál« (141. 1.). Az »Acta Reviczkyana« létrejöttének, hányódásának nyomonkíséróse során a középnemessógnek egy másik — jelentőségében korántsem olyan központi, de mindenesetre tipikus — alakjához vezetnek a szálak. Reviczky Imre nemesember, szabadságharc előtt nagyszőllősi harmincados és Ugocsa mogye jegyzője volt. Ekkor nemcsak a társadalmi helyzete, de viselt tisztsége is szembeállította a néppel s a nép törekvéseivel. A szabadságharc megindulása idején sem értette meg annak nagy célkitűzéseit, a császáriaknál keresett menedéket, másfél évig teljesített bizalmas szolgálatot Szatmár várának császári parancsnoka mellett. Szatmár megvétele után került csak a kuruc táborba s itt Rákóczi a »fiscalitások inspectióját« bízta rá.' Hűségét illetően sok gyanú merült fel, kónyszerkurucságának 1707-ben bekövetkezett halála vetett véget. Reviczky írástudó s az eseményeket tudatosan szemlélő ember, aki forrásmentő munkájával igen nagy szolgálatot tett a történetírásnak. Irodalmi jelentősége a maga nemében páratlan, de magatartása, a kuruc tábor iránti bizalmatlansága s gyanús »hűsége« osztálya számos tagjának jellemző vonása. Melyik hát a megyei középnemesség