Századok – 1955

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A dualizmus rendszerének első évei Magyarországon 34

42 PACH ZSIGMOND PÄL mely szerint hazánk vérig kizsarolt népe a . . . közös költségek terhét viselni fogja«, a kiegyezést pedig »csak karddal lehetend megsemmisíteni«. Ha a haza függetlenségének visszaszerzésében a jövőben már nem működhetnék közre — írta —, »legalább egy élő tiltakozás gyanánt akarok s fogok végleheletemig állani, minden alku, minden törekvés ellen, mely hazánk állami függetlenségének s nemzeti önállásának akármi áron, akárminő feltételek alatt megcsonkítására van irányozva«. Hasonló szellemben válaszolt néhány héttel később (1867. augusztus 20.) a váci kerületnek, amely nagy lelkesedéssel országgyűlési képviselőjévé választotta. ». . . én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével és önállásával incompatibilisnek hiszem«, s »hivatásomnak tartom inteni nemzetemet, ne hagyja magát oly útra tereltetni^ melyen a bécsi udvar bukásába Magyarország is beletemettetik. Ne ajánlkozzék Magyarország máglyának, melyen a történelem kérlelhetetlen logikája az osztrák sast elégeti.« A kiegyezést magasztaló kortársak és a polgári történetírók, ha valamit egyáltalán, akkor legfeljebb a »mesteri frazeológiát«, »hatásos retorikát« ismerték el Kossuth erejének ; s letagadták a zengő- szavakban és áradó körmondatokban rejlő igazi nagyságot : a lángeszű előrelátást, a félelmetes logikát. Pedig Kossuth e leveleiben s következő üzeneteiben nemcsak a »quótás, államadósságos, közösügyes, közös delegátiós, közös miniszteriumos, hadsereg-egységes osztrák-magyar alku«, szóval az egész »átkos közösügyi rendszer« kíméletlen leleplezését adta'; nemcsak arra mutatott rá, hogy ezáltal »Magyarország mindazon magasabb attribútumokból kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak«.; — hanem'a nemzetiségi kérdés és a külpolitika szempontjából is rámutatott a kiegyezés végzetes következményeire. A kiegyezéssel Magyarország olyan politikának eszközéül szegődött — mondotta —, »mely szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi ; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s. a szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak céltáblául tűzi ki«. Kossuth nyomatékosan hangoztatta, hogy hazánkban »a nemzetiségi kérdés kielégítő megoldása a legégetőbb szükséggé vált«, s — bár az ország területi épségéhez való ragaszkodás korlátai között — »őszintén barátságos politikát« követelt »azon szomszéd fejedelemségek irányában, melyeknek függetlensége és szabadsága iránt román és szerbajkú polgártársainknak mint fajrokonaiknak meleg rokonszenvet kell természetesen táplálniok«. A keleti terjeszkedés végzetes külpolitikai irányvonalával szembeszegezte azt a követelményt, hogy a török birodalom felbomlása »legyen új életnek, a szabadság életének kezdeté, ott ama sokat szenvedett földön«. A balkáni népeknek »azt kellene mondanunk — tanácsolta — : , . . legyetek szabadok s függetlenek, s ha azzá lettetek, lépjünk kölcsönös biztonság végett védszövetségre . . .« »Nekünk magyaroknak — mutatott rá — inkább mint akárki másnak, okunk van ellenezni, hogy háborúba sodortassunk, akár Németország egységi törekvése miatt, akár a végett, hogy a bécsi udvar vagy a Kelet felé terjeszkedést megkísértse, vagy csak a végett is, hogy a keleti népek függetlenségi vágyai ellenében a status quo fenntartására fegyverrel interveniáljon« ; márpedig »a közösügyi egyezkedés — ha csak a nemzet erélyes magatartása annak élét el nem tompítja — előbb-utóbb háborút hoz szegény hazánkra, mégpedig olyat, melyben nemzetünkre úgy a győzelem, mint a megveretés egyaránt halálos vesze'llyel jár«. Kossuth igazi nagysága tehát — amit a reakciós történetírás végképpen nem akart tudo-