Századok – 1955

Tanulmányok - Hanák Péter: A dualizmus válságának elmélyülése a XX. század első éveiben 359

374 HANÄK PÉTBE rációi közt és a dinasztiának jogosult hatalmi szempontjai közt teljes azonosság, teljes érdekközösség és egyetértés áll fenn«. A magyar uralkodó osztályok egyik része, lényegében a fináncoligarchiát s a legkonzervatívabb, dinasztikus arisztokráciát magában foglaló része, tehát az imperializmus viszonyai között még fokozottabban szükségesnek tartotta a kiegyezéssel teremtett osztrák-magyar kapcsolathoz és — tegyük hozzá — a kettős szövetséghez, az erősebb német partnerhez való feltétlen ragaszkodást. A magyar uralkodó osztályok gazdasági és politikai igényei kielégítésének reális módját az osztrák és német imperializmusnak való alárendelődésben látták. És ha távoli célkitűzéseikben ők sem mondtak le a hódításról, a »magyar nagyhatalom«, a balkáni hegemónia megvalósításáról, de ehhez a célhoz vezető egyedül járható útnak, sőt, az adott nemzetközi és monarchiai viszonyok között a magyar imperializmus egyedül lehetséges létezési formájának a csatlós imperialista viszonyt tekintették. Az ellenforradalom korszakának burzsoá történelemírása a vüágháború előtti csatlós imperializmus apológiáját költvén, váltig bizonygatta, hogy az uralkodó magyar politikai irányzat ment volt minden imperialista törekvéstől. A csatlós imperializmus irányvonalát mint minden hódítást elutasító, csupán védekező jellegű, mélyen nemzeti politikát igyekezett igazolni ; legjellegzetesebb képviselőjét, Tisza Istvánt pedig egyenesen »a Magyar Rend és Magyar Állam szimbolumá«-vá kívánta avatni. Ez az ellenforradalmi rendszert szolgáló apológia azt a közismert tényt, hogy a »Magyar Rend« más népeket kíméletlenül elnyomó rendszer, a »Magyar Állam« a legrosszabb fajta elnyomó hatalom volt, elhanyagolhatónak vélte — persze csak éppen annyira megindokoltan, mint ahogy, szerinte, a magyar »történelmi osztályuralom« is az országban élő nem magyar népeket » . . .távol az elnyomás akkor divatos eszközeitől, egyszerű politikai ügyességgel a quantité négligeable jellegére korlátozta«. A balkáni hódító törekvéseket is csak súlyos tények elhallgatásával vagy eltorzításával lehetett tagadni, hiszen a magyar csatlós imperializmus az osztrák és német imperializmus szövetségese, agresszív politikájának részese volt, és nem étvágyának, hanem erejének korlátozottsága miatt nem lépett fel nyíltan nagyhatalmi igényekkel. Ezért érte be a »balkáni hivatás« teljesítésében is az alárendelt partner szerepével, ezért helytelenítette a Monarchiában kialakult hatalmi viszonyok megváltoztatására irányuló aspirációkat, ezért ítélte el a magyar nemzeti követelményeket, sőt, még a nemzeti jelszavakkal való manőverezést is. És itt rejlik ennek a mélységesen reakciós, nemzetietlen és népellenes, de a magyar uralkodó osztályok szempontjából reális koncepció súlyos belső ellentmondása, irrealitása. Ez az irányzat a dualizmus rendszerének teljes megmerevítését, a 67-es kormányzati elvek és módszerek konzerválását követelte meg, s így lehetetlenné tett bármiféle nemzeti vagy társadalmi reformot. De fennmaradhatott-e tartósan a dualista rendszer az imperializmus korára megváltozott erőviszonyok s az imperializmussal kiéleződött ellentétek közepette, amikor a dolgozó tömegek ellenállhatatlan erővel földet, demokratikus jogokat, az elnyomott nemzetiségek nemzeti létet, a magyar közvélemény pedig a teljes állami önállóság kiküzdését követelte? Nyilvánvalóan nem. A külpolitikailag reális csatlós imperializmus olyannyira konzervatív, olyannyira az erőszakon »nyugvó« belpolitikai rendszert feltételezett, hogy az csak gyorsíthatta a dualizmust szétfeszítő forradalmi robbanás kitörését.