Századok – 1955

Tanulmányok - Hanák Péter: A dualizmus válságának elmélyülése a XX. század első éveiben 359

A DUALIZMUS VÁLSÁGA-VA IC ELMÉLYÜLÉSE A XX. SZÁZAD ELSŐ ÉVEIBEN 375 Ilyen megfontolások is közrejátszhattak abban, hogy a magyar uralkodó osztályok más csoportjai nem elégedtek meg az alárendelt csatlós szereppel és a magyar imperializmus önálló igényeiért szállottak síkra. De az »önálló magyar imperializmus« célkitűzésnek természetesen megvoltak az objektív társadalmi alapjai. Önállósodási igényekkel elsősorban a magyar középburzsoázia, általában a burzsoá középrétegek léptek fel, amelyek a századforduló idejére megerősödtek ugyan, de — amint az előzőkben már láttuk — annál súlyosabbnak érezték az osztrák nagyburzsoázia nyomását, Magyarország függő helyzetének hátrányait. A burzsoá és földbirtokos középrétegeknek valóban voltak a függésből fakadó nemzeti sérelmeik, de azokat nem nemzeti felszabadító harccal, hanem a dualizmus keretein belül, az erőviszonyok megváltoztatásával, hegemónia megszerzésével akarták megszüntetni. Ε rétegek negyvennyolcassága — Révai József szavaival — »ebben az időben átalakult : függetlenségi politikából 'birodalmi' politikává, amely az osztrák-magyar imperializmus keretében a magyar imperializmus külön igényeit, önállóságát hangoztatta«. Hasonló »birodalmi« politikát követett a nagybirtokos osztály egy része is, éppen az a része, amely opponált a megerősödött finánctőke térhódításával, az osztrák és magyar finánctőke agrárius-ellenes gazdaságpolitikai törekvéseivel szemben. Ez a tekintélyes csoport a nagybirtok magyarországi hegemóniáját igyekezett nacionalista demagógiával is alátámasztani, sőt kibővíteni a határokon túli magyar hegemónia megszerzésével. Az önálló magyar imperializmus koncepciója abból indult ki, hogy a »magyarságot« »különleges adottságai« elhivatottá, a kiegyezést követő évtizedekben elért anyagi és politikai erőgyarapodása pedig már képessé teszik a délkelet-európai vezetőszerep betöltésére. Az önálló magyar imperializmus legszélsőségesebb hirdetői fékevesztett soviniszta propagandát folytattak, így pl. Rákosi Jenő, a korabeli burzsoá publicisztika e jellegzetes képviselője, a Budapesti Hirlap hasábjain évtizedeken keresztül terjesztette a sovinizmus mérgét. Rákosi Jenő a magyar imperializmus vágyálmainak valóra váltásához fölöttébb egyszerű, s nem is eredeti receptet kotyvasztott : makacs, kitartó, könyörtelen magyarosítást javasolt. »... Ennek kellene minden magyar ember . . . zászlójára felírva lenni : harminc millió magyar — és meg volna oldva minden kérdésünk egy csapással... miénk volna Európa keletje!« Mások (Beksics Gusztáv, Hoitsy Pál) ugyancsak a céltudatosabb és erőszakosabb magyarosítással vélték — meglehetősen könnyedén — elérhetőnek a középkori magyar »birodalom« felújítását, a Monarchia, sőt egész Délkeleteurópa népei fölötti magyar uralom megvalósítását. Az ellenforradalom történelemírása az effajta képzelgéseket, miután .a történelem már »lefolytatta velük a polémiát«,* igyekezett — a nagy népek valóságos imperializmusával szemben — csupán »ártatlan álmoknak, gyermeteg illuziók«-nak feltüntetni, »a magyar eszmevüág« álmodozásaivá szelídíteni, amelyekből senkire semmi rossz nem háramlott. Csakhogy ez a »birodalmi« hóbort, amennyire együgyű, annyira kártékony is volt. A magyar »nagybirodalom« irrealitása mögött a magyarországi nemzetiségek kegyetlen üldözésének, a szomszéd népek iránti gyűlölködés felszításának realitása állott. A fentvázolt szélsőséges képzelgések, amelyek főként a sajtóban és egyes publicisztikai munkákban jutottak fórumhoz, nyíltan és kiélezetten sűrítették az önálló magyar imperializmus fő célkitűzéseit. Éppen ezért az egész irányzatra jellemzőeknek tekinthetjük őket, bárha az önálló imperialista igényeket