Századok – 1955

Tanulmányok - Hanák Péter: A dualizmus válságának elmélyülése a XX. század első éveiben 359

A DUALIZMUS VÁLSÁGA-VA IC ELMÉLYÜLÉSE A XX. SZÁZAD ELSŐ ÉVEIBEN 371 gyar középburzsoázia korábban sem volt a haladás bajnoka, az imperializmus korában pedig reakciós, forradalomellenes erővé vált. Önálló vámterület, önálló bank, ezek a népszerű nemzeti jelszavak széles tömegeket sorakoztathattak a liberális burzsoázia mögé — a fennálló rend lényeges megbolygatásának veszélye nélkül. A közös vámterület, mint minden rossznak, a magyarországi munkás alacsony életszínvonalának, az ipar versenyképtelenségének legfőbb forrása : ez volt az a fekete-sárga palást, amely mögé a magyar középburzsoázia a maga népnyúzó, kizsákmányoló tevékenységét el akarta rejteni. És ez egyben élesen megvilágítja e liberális középburzsoázia politikai arculatát is. Létfeltételeinek romlása állandóan ellenzékbe sodorta az osztrákmagyar finánctőke és a nagybirtok uralmával szemben, de ennek az ellenzékiségnek a munkásosztálytól, a tömegmozgalmaktól való növekvő félelme egyben szűk korlátokat is szabott. A liberális burzsoázia öntudatos képviselői büszkén vallották magukat girondistának, akit a »jakobinusok árulónak«, a »legitimista reakcionáriusok« pedig »forradalmárnak« mondanak. Ez a burzsoázia pedig »sem forradalmár, sem osztrák szolga« nem akart lenni. Dehát történelmi tapasztalatok sora tanúsítja, hogy a Girondeot a legitimista reakciótól csak egy hajszál, a jakobinusoktól viszont egy világ választja el. Az önálló vámterület és a többi ún. nemzeti követelés haladó volt, megvalósulásuk — ha függetlenséget nem is — de a függés lazulását eredményezte volna. Ezeket az objektív ellentétekből fakadó követeléseket azonban a magyar liberális középburzsoázia politikai manőverezésre használta fel. Ezen az úton pedig hamarosan hajszálnyira közeljutott az osztrák és magyar finánctőkével nem rokonszenvező nagybirtokos csoporthoz, a »legitimista reakcionáriusok«-hoz. A középburzsoázia, gyengesége és szétszórtsága miatt, politikai tradíciók híjján a századforduló után sem tudott erős, önálló párttal, szervezetten fellépni. Bár éppen a század elején történt erre kísérlet : 1900-ban alakult meg a liberális polgári reformprogramot hirdető Vázsonyi-féle demokrata párt, de ez csak Budapesten és néhány nagyobb vidéki városban tett szert valamelyes befolyásra. A polgári radikálisok ugyancsak ekkortájt bontakozó csoportjának pedig még nem volt politikai jelentősége. A közép- és kispolgárság zöme továbbra is a régi ellenzéki hagyományokkal övezett Függetlenségi Párt mögött sorakozott fél, és — mint a párt egyik legfőbb bázisa — mindinkább meghatározta jellegét is. Ez tükröződött a párt összetételében, politikai fellépésében is. A XIX. század végéig a Függetlenségi Párt vezetésében a jómódú, gazdaságilag független — zömében 500—1000 holdas — középbirtokos réteg abszolút túlsúllyal rendelkezett, arisztokratát csak elvétve, polgári képviselőt pedig viszonylag kisebb számban találunk. 1901-ben a párt parlamenti képviseletében a középbirtokosok aránya 41%-ra csökkent, míg az ügyvédek, újságírók és egyéb szabadfoglalkozásúak aránya csaknem ugyanennyire, 40%-ra növekedett. És ha a szabadfoglalkozásúakat nem is azonosíthatjuk egészükben a burzsoázia képviseletével, az arányok ilyen eltolódása mégis a polgári elemek előretörését jelzi, amint a párt vidéki bázisában is mind nagyobb jelentőségre tett szert a városi és falusi burzsoázia s a dzsentri eredetű mellett a polgári származású értelmiség. Nagyrészt e burzsoá középrétegek súlyának növekedésével magyarázható, hogy a századforduló idején a közjogi ellenzék megerősödött, s a parlamentben — s fölöttébb óvatosan a parlamenten kívül is — nemzeti jelszavakkal nagyobb ellenzéki tüntetéseket rendezett.