Századok – 1955

Tanulmányok - Hanák Péter: A dualizmus válságának elmélyülése a XX. század első éveiben 359

A DUALIZMUS VÁLSÁGA-VA IC ELMÉLYÜLÉSE A XX. SZÁZAD ELSŐ ÉVEIBEN 367 karolása nem hatott meggyőzően a nagybirtokos ordasok szájából. Az egész »gazdatársadalom« közös érdekeinek takarója alól hamar kiütközött a nagybirtok nyers profitérdeke. Az agráriusok programja — amint ezt a programadó gróf Károlyi Sándor 1901-es gönci levele összefoglalta — a nagybirtok magas profitjának fokozott biztosítását célzó intézkedések rendszerét tartalmazta. Ennek jegyében elsősorban az agrárvámok nagyarányú felemelését, tehát magas mezőgazdasági árakat követeltek, de hevesen tiltakoztak az ipari vámok emelése és a kartellek ellen, mint a drágaság egyedüli okozói ellen. Követelték továbbá a földadó leszállítását, de az ingó vagyon nagyobb megadóztatását ; olcsó hitel biztosítását, de a bankokkal szemben a »gazdák« hitelszövetkezeteinek állami támogatását. Meddő pénzpocsékolásnak tartották az állami iparpártolást, mert szerintük csak a mezőgazdaság felvirágzása segíthet az ipari elmaradottságon. Nyilván ezért akarták az ipari és mezőgazdasági termékek áralakulását olyaténképpen »szabályozni«, hogy a mezőgazdasági termelés »jutalmazzon«. Az az »új szellem« tehát, amelynek érvényesítését a közéletben és kormányzatban oly türelmetlenül sürgették az agráriusok, megtévesztően hasonlított a nagybirtok hegemóniájához való ragaszkodás régi szelleméhez. A magyar fináncburzsoázia szembeszállt az »ipar- és kereskedelemellenes tendenciák«-kal, a »társadalompolitikai és gazdasági reakció« törekvéseivel. »Az agrárius részről ajánlott gyógyszerek nemcsak hogy célra nem vezetnek, hanem még alkalmasak arra, hogy a magyar közgazdaság egyetemes érdekein vérző sebeket ejtsenek« — állították. A burzsoá körök hangadói az agrárvédelemmel szemben az ipari és kereskedelmi érdekek még fokozottabb előtérbeállítását igényelték. »Ipari politikát« követeltek »az állami élet, az állami funkciók egész vonalán«, sőt »az iparnak közvetett és közvetlen támogatására és fejlesztésére irányzott erős törvényhozási és kormányzati intézkedések« egész »céltudatos rendszerét«. Egyoldalúak lennénk azonban, ha a finánctőke és nagybirtok közötti ellentéteket kizárólag a gazdasági gyökerekből, az egymást keresztező profitérdekekből vezetnők le. Ezekre politikai, világnézeti, érzelmi és személyes ellentéteknek kusza szövevénye rakódott rá. A nagybirtokosok többsége például nem azért sürgette és szavazta meg az összeférhetetlenségi törvényt, mert a képviselők »függetlenségét« akarta megvédelmezni, hanem azért, mert a törvény elsősorban a fináncoligarchia embereit szorította hátrább a politikai közéletben. A nagybirtok »nemzeti« jellegének mind sűrűbb hangoztatása részben a »gyökértelen« fináncmágnások ellen is irányult. Abban, hogy a finánctőke-ellenesség a »történelmi osztály« széles köreiben keltett rokonszenvet, közrejátszott az arisztokrácia és a dzsentri úri gőgje, neveltetése, hagyományai, a politizálásra való kizárólagos jogának és hivatottságának tudata is. Az arisztokrácia, sőt még a dzsentri jórésze is lenézte a frissen nemesített bárókat, a parvenü pénzarisztokráciát. Még azok is, akik különben nem kifogásolták a finánctőke gazdasági tevékenységét, megerősödését, a politikai vezetésben nem akartak a nagyburzsoáziával osztozni, s még inkább viszolyogtak attól, hogy a nemzeti kaszinó kapuit megnyissák a lipótvárosi kaszinó előtt. Ezek a szövevényes ellentétek kifejezésre jutottak a 900-as évek pártpolitikai viszonyaiban, többek között a Szabadelvű Párt krónikus válságában is. A korábbiakban láttuk, hogy a párt mameluk hadseregének sorai már a