Századok – 1955

Tanulmányok - Hanák Péter: A dualizmus válságának elmélyülése a XX. század első éveiben 359

368 IIANÁK PÉTER 90-es években megbomlottak, a párt egységén repedések keletkeztek. Az 1898-ban disszidáltak ugyan hamarosan visszatértek, a jobboldali ellenzéki Nemzeti Párt pedig fuzionált : mindez azonban a felduzzadt kormánypártnak csak parlamenti többségét, de egységét nem erősítette. Az egykori disszidensek, akik ifj. Andrássy Gyulát tekintették vezérüknek, többé nem olvadtak bele a szabadelvű párti »zöm«-be. A volt nemzeti pártiak is megőrizték különállásukat és főként az agrárius nagybirtokosokat tömörítették, illetve vonzották maguk köré. Velük volt közeli politikai rokonságban, bár hivatalosan a kormánypárton kívülállt, az egyházi és világi hitbizományok urainak, a félfeudális-klerikális nagybirtokosoknak az a csoportja, amely a katolikus néppárt gerincét alkotta. Esskkel a frakciókkal, főként a Nemzeti Párt tagjaiból átvedlett »uj« szabadelvűekkel, határozottan szembenállott a »régi« szabadelvűeknek Tisza Kálmán, majd halála után Tisza István vezette csoportja, a fináncoligarchia politikai képviselete. A magyar uralkodó osztályoknak ezek a frakciói valamennyi lényeges kérdésben azonos alapon : a dualizmus fenntartásának alapján állottak. Belviszályaik igen gyakran csupán politikai manőverezésből, pozícióhaj hászásból fakadtak, nézeteltéréseik személyi ellentétek körül forogtak. Ezt elárulja az elvfeladásoknak, fúzióknak és disszidálásoknak az a sokasága, amely annyira jellemzi a korszak uralkodó köreinek politikai züllöttségét, gerinctelenségét. De e sok kicsinyes, elvtelen és időleges egyéni ambíció azért tudott tartós, évtizedes politikai csoportosulások formájában testet ölteni, mert azok objektív ellentéteken, az egyes csoportok külön gazdasági érdekein alapultak. Ellentétek az osztrák-magyar finánctőke és a magyar középburzsoázia között A kizsákmányolók táborán belüli ellentétek másik — és az előbbinél lényegesebb — tényezője a magyar középburzsoáziának az osztrák és magyar finánctőkével való ellentéte volt. A magyar középburzsoázia fejlődését a félgyarmati függés és a feudalizmus maradványai erősen akadályozták, de megakasztani nem tudták. Sőt, éppen ezek — a gyári nagyipar gyors kibontakozását gátló — viszonyok teremtették meg a viszonylag széles kispolgári rétegek fennmaradásának és növekedésének feltételeit. A kisiparosok száma 1890 és 1910 között kétharmaddal nőtt meg és elérte a félmilliót. 1900 és 1910 között az egyedül dolgozó kismesterek száma 10 százalékkal, az 1 — 10 munkást foglalkoztatóké átlag 20 százalékkal, a 11 — 20 munkást foglalkoztató jobbmódú kistőkéseké pedig 70 százalékkal emelkedett. Ebből kitűnik, hogy a kisiparosok jobbmódú felső rétege gyarapodott és egy része a középburzsoázia soraiba emelkedett. Ugyanez alatt az idő alatt a középüzemnek tekinthető (20—200 munkást foglalkoztató) ipari vállalatok száma megkétszereződött, jóval felülmúlta a 3000-et. Hasonló arányú fejlődés tapasztalható a kereskedelmi középvállalatok tekintetében is. Figyelemreméltó, hogy a növekedés nemcsak Budapestre, hanem a vidékre is érvényes. Ez a fejlődés azonban csak viszonylagos, jóval elmarad az ipar és kereskedelem egészének fejlődése mögött. Világosan kitűnik ez akkor, ha a középburzsoázia tőkeerejének és a tőkés szektoron belüli súlyának adatait vizsgáljuk. 1900 és 1913 között a finánctőkétől független magyar ipari részvénytársaságok tőkéje másfélszeres emelkedést mutat —