Századok – 1955

Szemle - Dezsényi Béla–Nemes György: A magyar sajtó 250 éve (Ism. Kemény G. Gábor) 287

SZEMLE 289 bírálatban részesítik Jókai kiegyezés utáni kompromisszumos sajtópolitikáját, aki a korai polgári baloldal (»balközép«) fontos posztján lapját átvitte a tiszakálmáni kormánypárt táborába. Ennek a résznek anyagából az általános politikai helyzetképet és a Bachkorszak sajtópolitikájának vázlatát (127 — 128) említjük. Itt már határozott formában jelentkezik az anyag politikai és műfaji tagozódásának kívánalma, aminek a szerző (Dezsényi) a lehetőségig eleget tett. így a kormánylapokról szóló alfejezetben együtt tárgyalja a Magyar Hírlapot, Budapesti Hírlapot, viszont csak később említi a kormányágens Kecskeméthy szerkesztette, 1860-ban indult Sürgönyt, az önkényuralmi sajtó utolsó jellegzetes megjelenési formáját. A kapitalista sajtó kibontakozásának technikai és gazdasági feltételeiről szóló fejezet számos érdekes adatot közöl a nyomdatulajdonos-kiadók tőkés vállalkozásairól ós a nyomdai munkásság bérharcairól a fokozódó kiadói kizsákmányolással szemben. Erre az időszakra vonatkozó kritikai észrevételeinket a következőkben összegezzük: az önkényuralom korának ó-konzervatív és klerikális sajtója (Pesti Hirnök, Magyar Néplap, Idők Tanuja) külön alcímben való tárgyalást kívánna (144). Az egész korszakon át (értsd: a dualizmus korának végéig, sőt 1921-ig) megjelenő Vasárnapi Újsággal részletesebben kellene foglalkozni (140—141). Falk Miksa sikerült publicisztikai és politikai jellemzését már első említésekor össze kellene kapcsolni későbbi (Pester Lloyd) működésével, az újságíró-intézményeknél (1881-től az Újságírók Nyugdíj Egyesületének elnöke stb.) betöltött szerepével. Szilágyi Virgilről szólva ez a korábban következetesen ellenzéki politikus és publicista, Táncsics híres pőrének védője, nem tartozott a függetlenségi párt vezérei közé. Amikor mint a Magyar Újság külföldi levelezője az emigráció balszárnyán tevékenykedett, még nem volt függetlenségi párt, hazatérte után pedig fokozatosan szakított korábbi elveivel. A magyarországi sajtó és sajtóélet kibontakozásának ideje a XIX. század utolsó harmada, a kiegyezéstől a századfordulóig, az imperializmus kezdetéig eltelt időszak. Ekkor, a felfelé menő kapitalizmus szakaszán alakul ki a hazai sajtó tőkés gazdasági alapja, korszerű megjelenési formája, szerveződnek intézményei, lezajlik a dualizmus egész korszakára kiható párttagozódása, műfaji fejlődése, a modern, demokratikus sajtójogért vívott küzdelem első, a kor társadalmi rendszere következtében sikertelen szakasza. A korszak végén a sajtó vonalán is lezajlik az ipari ós a banktőke összefonódása, a finánctőke kialakította »nyomdai és irodalmi részvénytársaságok« alakjában. Létrejön a modern, naponta kétszer is megjelenő napilap (erre először a Hon ad mintát), a napi többszöri kiadásban megjelenő kőnyomatos, az irodalmi heti-, sőt napilap (Fővárosi Lapok), a szervezett munkásság sajtója (ennek tárgyalása a m&sodik kötetre esik), megjelennek az első »agrárszocialista« lapok, a bulvár jellegű »néplapok« és az első bulvárlapok. Ez a korszak mennyiségi és műfaji szempontból a magyar sajtó kibontakozásának ideje, de nem azért, mert az 1867-ben mintegy másfélszázra tehető sajtótermék a századforduló idejére meghaladja az ezret, s a korszak kezdetének két-liárom-ötezres példányszámából a 90-es évek végére tízezres (30, sőt 35 ezerig emelkedő) példányszámok nőnek, hanem — mert kialakul a kiegyezés korabeli magyar sajtó politikai arculata, létrejön a nagykapitalista sajtó. A korszak (s ez fokozottan áll az imperializmus magyarországi szakaszának 1900-tól 1918-ig terjedő éveire) általános vizsgálatánál — kivált a napisajtó vonatkozásában — tehát a politikai nézőponton van a hangsúly és nem az üzletszerűségen, a lapok számán, példányszámán, a korszerű hírszolgálat kialakulásán és a műfaji fejlődésen, bár a felsorolt másodlagos tényezők is természetszerűleg hozzájárulnak a kép teljességéhez, de nem tartalmazzák annak döntő jegyeit. A szerzők érdeme, hogy ezt a döntő körülményt helyesen felismerve a külsőleges vizsgálattal szemben arra helyezik a hangsúlyt, hogy a sajtó politikai eszköz, melyet a kormányzat és a különféle tőkés érdekeltségek céljaik érdekében szubvencióval, hirdetéssel, pausáléval támogatnak és befolyásolnak. A korszak sajtótörténeti vázlatát nyújtva rámutatnak arra, hogy a kapitalizmus térhódításával egyre szélesebben gyűrűzik a politikai vita, mely mindinkább a tömegek előtt, majd ezek fokozatos bevonásával, mozgósításával zajlik. Mindegyik párt igyekszik a polgárság tömegeit magához hódítani, és ebben az agitációban a leghatékonyabb fegyver a sajtó. A sajtó tehát politikailag aktivizál, előkészítője, kialakítója a kor politikai párt-tagozódásának, általában politikai és irodalmi életének. Lássuk, milyen mértékben érvényesül ez a szándék a részletekben, hogyan mutatják be az 1867-től 1918-ig terjedő korszak tárgyalása során a szerzők az egykorú sajtó politikai párttagozódását. Az egész korszakot helyesen két részre osztják. 1900-ig a kapitalista sajtó kibontakozásának időszakát, innen 1918-ig az imperializmus sajtóját ismertetik. Ez a felosztás teljes mértékben helyes, aminthogy a magyar sajtó viszonylatában indokolt az 1878. évi belső »vízválasztó« megjelölése, az üzletszerzésre, hirdetésre