Századok – 1955

Közlemények - Kleinné N. Zsuzsa: Küzdelem a Dunántúlon az ellenforradalom hatalomrajutása ellen (1919 augusztus–december) 211

214 KLEINNÉ ST. ZSUZSA fehérvár stb.) a román megszálló csapatok kezében volt a tényleges hatalom. A Friedrich-kormány tehát arra törekedett, hogy legalább a Dunántúl meg nem szállt részeire kiterjessze a maga fennhatóságát. Szükséges volt ez számára azért is, mert a Horthy-féle ellenforradalmi csoport szintén azon igyekezett, hogy további hatalmi terveinek érdekében a Dunántúl felett kizárólag ő rendelkezzék. Amikor a szegedi csapatok átkeltek a Dunántúlra, egyenes vonalban nyomultak előre Siófok felé, ahol a fővezérség telepedett meg. Innen kiindulva szervezték meg a kerületi katonai parancsnokságokat (siófoki, szombathelyi, kaposvári) s »rendfenntartó, tisztogató« tevékenységüket. Ezekután a Friedrich-kormány is úgy látta jónak, ha a polgári, közigazgatási hatalom megszervezését ennek a mintának megfelelően szervezett kormánybiztosságokra bízza. A Dunántúl központi kormánybiztosságát, Siófok székhellyel, őrgróf Pallavicini vezette. Az egyes ellenforradalmi csoportok között a hatalomért folyó harcban Horthy egyik nagy erőssége volt az, hogy bizonyos fegyveres erő felett rendelkezett. A budapesti kormánynak ugyanis — a megszálló csapatok rendelkezései értelmében — nem állott módjában hadsereget felállítani. De Horthy fegyveres ereje sem volt nagy, mindössze kb. 5000 embert számlált, amikor átvonult a Dunántúlra. Terve éppen ezért az volt, hogy itt kiegészíti, megszervezi csapatait. Augusztus közepéig azonban — néhány általános kormányrendeleten kívül — alig találkozunk akár a fővezérség, akár a polgári szervek központi szervezési kísérleteivel. A tanácskormány lemondásának híre váratlanul érte az emberek nagy részét, hiszen a Dunántúl nem volt hadszíntér és így viszonylag békés körülmények között folyt a proletárdiktatúra építése. Nagymértékben megnehezítette a tényleges helyzet felismerését az a tény, hogy a tanácskormányt nem nyílt ellenforradalmi kormány, hanem a Peidl-féle szociáldemokraták csoportja követte, s ez a tömegekben demokratikus illúziókat keltett. Hozzájárult ehhez az is, hogy a tanácskormány lemondásakor semmiféle felhívást nem adott ki s az események, a változások első magyarázatát a Peidl-koimány adta. A valóság felismerését azonban siettették a szociáldemokrata kormány rendeletei, a tiszti különítmények megjelenése és rémtettei, a helyi (városi és falusi) ellenforradalmárok, régi urak fellépése. így vált világossá, hogy itt nem a proletárdiktatúra építésének új útjáról van szó, hanem aljas árulásról, a tanácsköztársaság felszámolásáról. Ez az időszak objektíve a levert forradalmat követő visszavonulás ideje volt már. De ez a visszavonulás, bár nem volt szervezett, mégsem ment harc nélkül. Számtalan faluban és városban kísérelték meg a munkás- és paraszttanácsok hatalmának megvédését, tagadták meg a fegyverek önkéntes átadását. A bányászok, az ipari munkásság, a szegényparasztság egy része volt az, amely szembeszállt az ellenforradalommal. A városi és falusi kispolgárság ingadozott, nem támogatta ezt a harcot, míg végül is csatlakozott az ellenforradalomhoz. A hatalomra került ellenforradalommal szemben kibontakozott ellenállásban nem vett részt az egész dolgozó nép — legöntudatosabb, legjobb tagjai élesztették csak a harc tüzét. Népünk nagy ereje nem mutatkozhatott meg teljes nagyságában. A még a munkáshatalom idején elkövetett hibák nagy szerepet játszottak ebben. így mindenekelőtt az a tény, hogy nem volt harcos, forradalmi párt — most is a hibák és bajok egyik alapvető forrása volt. A fehér terror ellen küzdőknek nem volt forradalmi vezetőjük.