Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

A KÖZPONTOSÍTÓ POLITIKA BELSŐ EKÖFOKBASAI 15 á. A népesség és megoszlása Az ország népességéről forrásaink nem közölnek számszerű adatokat. Hozzávető megállapításához támpontul szolgál az Ernuszt Zsigmond-féle, 1494—95-ben készített összeírás, mely az ország nagyobb — körülbelül kétharmad — részében feltünteti az állami adókötelesként nyilvánított portákat. Ennek adatait más forrásokból kiegészítve, arra az eredményre jutunk, hogy az országban akkor (Szlavóniával és Erdéllyel együtt) adókötelesként nyilvántartott porták száma összesen mintegy 275 000-re tehető. (Ebből mintegy 5% a töredéktelket művelő, állami adót is fizető zsellérekre, valamint több mint 3% a paraszti sorban élő, ún. egytelkes nemesekre esett.) Minthogy akkoriban egy telken átlagban két család élt (a telekrészt művelő zselléreknél nyolc), a porták száma alapján az ezeken élő családok számát mintegy 630 000-re tehetjük. Hozzászámítva a portákban össze nem írt, jobbágyföldet nem művelő, nem adóköteles zsellérséget (mintegy 50—60 000 családdal), valamint a nem porta szerint adózó kiváltságolt kerületek : székelyek, szászok, kunok népét (mintegy 90 000 családdal), együttes eredményül 770—780 000 családot kapunk. Az akkori viszonyok mellett a halálozási arány magas lévén, 4,1 vagy 4,2 családi szorzószámot lehet alapul venni a lélekszám megállapításához. így az ország falusi népességét megközelítően 3 200 000 — 3 300 000 főre lehet számítani. (Ez a szám alsó határt jelent és természetesen csak hozzávetőleges tájékozásul szolgál.) Hozzávéve a szabad királyi városokat (alsó határon : mintegy 100 000 fő), a birtokos nemességet (hozzávetőleg 40 000 fő), az egyháziakat és a világi értelmiséget, az ország egész lakosságát alsó határon három és fél (felső határon : négy) millióra becsülhetjük. Az alsó határral számolva, a népsűrűség négyzetkilométerenként 11. (Lengyelországé a következő század végén 12.) Ez a népesség közel 20—25 000 helységben oszlott meg. Az akkori falvak általában kicsinyek voltak, országos átlagban mintegy 100—110 főnyi lakossággal. A falvakban elszórva élt a lakosság túlnyomó többségét jelentő jobbágyság (a legalább két milliónyira tehető telkes jobbágyság s a 650—700 000 főnyinek számítható zsellérség) zöme. Nagyobb népsűrűséggel csak a mezővárosokban számolhatunk, melyek számát kereken 850-nek vehetjük. Ezek átlagos lakossága a falvakénak legalább ötszöröse, együtt tehát (alsó határon) 450—500 000 fő, a jobbágyság egészének mintegy 16—18%-a. A városok közül a legfejlettebbek lakossága elérte a 4—5 000 főt. (Kivétel Buda, melynek lakossága már a század elején jóval több volt.) Természetesen mind a falvak száma, mind azokon belül a lélekszám vidékenként változott, függően a helyi adottságoktól, a termelés sajátosságaitól, a parasztság differenciálódásának ottani fokától. A Dunántúlon sűrűn összezsúfolódtak a falvak, szűk határokkal s kicsiny, bár viszonylag sűrű népességgel, melynek jelentős része zsellérsorban élt. Erdélyben ritkábbak a falvak, tágabb határokkal és ehhez képest ritkább népességgel. Az alföldi falvak határa tág, a mezővárosoké pusztákkal is bővül. Az utóbbiakban a parasztság differenciálódása igen nagyfokú és a zsellérek arányszáma különösen magas (a falusi nincstelenek beáramlása folytán ez a következő század elejére néhol 50%-ig emelkedett). A közölt számok töb'b tekintetben : a városi és mezővárosi lakosság számarányát illetően helyesbítésre szorulhatnak. Lehetséges, hogy ezek arányát újabb kutatások nyomán majd valamivel kedvezőbben kell megál-