Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

12. ELEKES LAJOS kat ők fogadták fel, mellettük egyidejűleg több mestert is alkalmazva, segé­deivel együtt. Azonban a külföldiek mellett a század második felére kiter­melődik a hazai építési vállalkozók egy keskeny rétege, akik hozzájuk hasonló módon vállalják és lebonyolítják a nagyobbszabású megrendeléseket is. Ilyen lehetett az a Kassai István, aki állandó szerződésben állt Mátyással (megbízásából többek közt Diósgyőr várának erődítését végeztette) és ugyan­akkor országszerte vállalt más megbízásokat. Ilyen lehetett István kőfaragó, akit — miután vállalkozásain vagyont szerzett — a nyolcvanas években pesti bírónak választottak. A nagy építkezések mellett a kisebb, de szintén jelentős méretű városi építkezéseket is vállalkozókra bízták, akik jórészt hazaiak voltak, egy-két mestert, több legényt, mellettük napszámost fogadtak fel, s a munkát ezekkel végeztették. Ezek mellett azonban fennmaradtak az építőipar korábbi, céhes jellegű szervezeti formái és ezeken kívül nagyszámú kontár iparos (köztük mezővárosi jobbágyok is), kik az egyszerű munka­folyamatok elvégzésével viszonylag szélesebb tömegek szükségleteit elégí­tették ki. (A szükségletek mértékére tanulságos, hogy a bártfaiak egyik hegy­aljai szőlőjük vincellérjének házat, majd melléje istállót építtetvén, mind­kettőt zsindellyel fedették be. Nyilván nem azért, mintha vincellérjüknek különösöbben kedvezni kívántak .volna, hanem éppen ellenkezőleg, mert az építkezésnek ez a módja szélesen elterjedt, nem számított rendkívüli dolognak.) Különleges körülményei következtében különleges fejlődésen ment át az ércbányászat. Az ércbányák termelése a század második felében, úgy látszik, a század első felének megfelelő színvonalon mozgott, azonban ennek fenntartása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A tárnák olyan mélysé­gekig hatoltak, hogy művelésüket csak nagyszabású vízelvezető berendezések építése után lehetett volna eredményesen folytatni. A kistőkések, akiknek kezén a bányák javarésze volt, nem tudták előteremteni az ehhez szükséges tőkét, uzsoráshoz fordultak és eladósodtak. Bányarészeik zálog címén fel­halmozódtak hitelezőik birtokában. Ez a folyamat legvilágosabban a réz­bányászatban mutatkozik. (A nemesfém-bányászatban a kamarai szervezet, a királyi beavatkozások, illetve a beváltási kényszer változásai módosították.) Itt a kistőkések csődje már a század derekán megfigyelhető ; ugyanekkor mutatkoznak első jelei, hogy a hitelügyletek révén bányarészek birtokosává lett kereskedőtőkések megkísérlik egyesíteni a birtokukba jutott bányákat és ezeket egységes vállalkozásba tömörítve, hozzákezdenek a bányamunka közvetlen kizsákmányolásához. Azonban a növekvő tőkeszükséglettel ezek sem tudtak megbirkózni, vállalkozásaikba sorra belebuktak, s a birtokukban egyesített bányák átvándoroltak más kereskedőtőkések tulajdonába. A leg­nagyobb ilyen bányatulajdon a korszak végén Thurzó János, a krakkói kereskedőkkel kapcsolatban álló tőkés vállalkozó kezén halmozódott fel, az előbbiektől annyiban különböző módon, hogy ő nem egyszerűen hitelügyletek, hanem üzemi berendezésekkel kapcsolatos hitelügyletek útján zsarolta ki a megszorult bányatulajdonosokat. (Thurzó 1475-ben kötelezte magát, hogy a hét »alsómagyarországi« bányaváros területén vízelvezető berendezéseket építtet ; ezek fejében viszont nagy járadékot kötött ki és a tulajdonosokat növekvő adósságba hajtotta.) Thurzó-kézen felhalmozott bányatulajdon lett az alapja a bányászatban a következő évtizedekben (de nem hazai, hanem külföldi tőke bevonásával) kibontakozó, magyarországi viszonylatban igen nagyszabású tőkés vállalkozásnak. Meg kell jegyezni, hogy ezzel a tőkés vállalkozás korántsem vált a bányászat uralkodó formájává : a bányák sok-

Next

/
Thumbnails
Contents