Századok – 1955
Közlemények - Tóth András: Nagy István moldvai fejedelem életműve 96
100 TÖTH ANDRÁS elismerte-e István Mátyás vagy Kázmér hűbéruraságát, vajon része volt-e s ha igen, mily mértékben Moldva a magyar birodalomnak. A hűbéri nyilatkozatok és eskük ebben a korban önmagukban valójában semmitmondó formulákká váltak s egyedüli céljuk mindig valamely reális politikai cél, adott esetben Moldva függetlenségének minél célszerűbb biztosítása volt. A hűbéri formuláknak másféle értékelésére törekedni a XV. század második felének külpolitikai vizsgálata során — amikor az olasz államok idealizmustól teljesen mentes diplomáciai elvei és módszerei Európa-szerte egyre jobban elterjedtek — nem egyéb, mint az imperializmus kora történeti és historiográfiai elveinek visszavetítési kísérlete a múlt századok fejlődésére. Nagy István reálpolitikájának — Mátyáséhoz hasonlóan, de természetesen az adott körülményeknek megfelelően más jelleggel és mértékben — erős belső társadalmi bázisai voltak. A nagybirtokos bojárság ellen vívott szakadatlan küzdelem során — ha az ellenfél erőforrásait nem is sikerült teljes mértékben megsemmisítenie — megerősödtek azok a társadalmi osztályok, melyekre István e küzdelmekben támaszkodott, melyekre mint szövetségesekre számíthatott. Támogatta a fejlődésnek induló városi polgárságot, mely mind a bojárság, mind a török elleni küzdelem érdekében szívesen hozott anyagi áldozatot, tudván jól, hogy mindkét elnyomás létét veszélyezteti. Uralmának legkomolyabb társadalmi alapját azonban a szabad parasztok alkották, akiket a bojári uralom csakúgy, mint a törökök uralma a jobbágyi sorba, annak is a kettős kizsákmányolással súlyosbított formájába kergette volna. A szabad parasztság teljes odaadással támogatta Istvánt ott, ahol erejét a legjobban fel lehetett használni : a hadseregszervezés és a hadviselés területén. Az István életművét értékelő valamennyi szerző egyhangúan kiemeli a széles népi tömegeknek küzdelmeiben való tevőleges részvételét. A vaslui csatában nagy szerepe volt a moldvai parasztságból szervezett alakulatoknak ; ugyanitt — élő jeleként a kelet-európai szabad parasztság függetlenségi vágyának — a moldvaiakkal vállvetve küzdöttek a közös ellenség, a török ellen az erdélyi székelység alakulatai is. Természetesen nem feledkezett meg a harcokban hősiesen résztvevő parasztság jutalmazásáról, felemeléséről sem. A szolgáló nemességet (viteji) — mely a katonai szolgálat fejében földbirtokot kapott és minden egyéb szolgáltatás alól mentesült — elsősorban a katonai szolgálatban kitűnt paraszti elemekből szervezte, meg. Ily módon István harcai során szinte az eke mellől fegyverbe szólított parasztokból születik meg a moldvai bojári feudális hadsereg utóda, a szabad parasztok és szolgáló nemesek territoriálisán szervezett, a hadviselésben egyénileg is érdekelt hadereje. Az 1480-as években Istvánnak erre a társadalmi és katonai bázisra egyre nagyobb szüksége lett. Mátyás — európai méretű, stratégiai jellegű külpolitikai koncepciója következményeként — felhagyolt a törökellenes küzdelem gyakorlati, taktikai sikerekre törekvő politikájával, ami mind a magyar végeket, mind pedig az ütközőállamokat súlyos helyzetbe hozta. 1483-ban fegyverszünetet köt a szultánnal, aki viszont a következő évben elfoglalja Moldva két legjelentősebb határerődjét, Chiliát és Albát. A két vár elvesztése, Mátyásnak a déli végek gyakorlati kérdéseiben tanúsított, egyre fokozódó érdektelensége litvánt az eddigi viszonyok átértékelésére kényszerítik : nem szakítja meg ugyan erőszakosan és véglegesen kapcsolatát Mátyással, azonban érezhetően szorosabbra fűzi a Jagellók Lengyelországához fűződő szálakat. A lengyel külpolitikai érdeklődést — mely nem volt hosszú életű — az 1489.
