Századok – 1955

Közlemények - Tóth András: Nagy István moldvai fejedelem életműve 96

NAGY ISTVÁN MOLDVAI FEJEDELEM ÉLETMÜVE (Halálának 450. évfordulója alkalmából) A Román Népköztársaság dolgozó népe, állami és tudományos szervei 1954. július 2-án ünnepelték Nagy István moldvai fejedelem halálának négyszázötven éves fordulóját. Nagy Istvánt, mint a román államszervezés egyik legkiemelkedőbb egyéniségét már régebben is tiszteletben tartotta és értékelte a román közvélemény — a személyére való emlékezés azonban csupán most, a román nép felszabadulása után vált igazán népi ünneppé. Csupán most vált lehetővé a róla szóló ismereteknek nem csupán kiegészítése, hanem alapos átértékelése is s csak most bontakozhatott ki egyéniségének történelmi és politikai jelentősége. Államszervező és államvezető érdemeinek hangsúlyozása mellett most már világosan látjuk, hogy Nagy István volt az első, ebben a vonatkozásban hosszú ideig az egyetlen román uralkodó, aki államszervező tevékenysége során a vezetés gyakorlatát a legszorosabb összhangba tudta hozni a széles népi tömegek érdekeivel ; sőt : kifejezetten bennük óhajtotta megtalálni politikájának alapját és kiinduló pontját. A korábbi történetírás sok szempontból bonyolultnak, néhol szinte megfejthetetlennek minősítette működését. Ha viszont életművét ebből a szempontból, a széles népi bázis szempontjából vesszük vizsgálat alá, működése természetessé, világossá, életszerűvé váhk. Világossá válik belpolitikájának alaptétele, a feudális anarchia ellen való küzdelem s érthetővé válik az első pillanatban valóban rendkívül bonyolultnak tűnő külpolitikai vonalvezetése, melynek sarkköve az ország függetlenségének gondolata. Azonban éppen a függetlenségi eszme állította Nagy Istvánt a gyakorlatban rendkívül nehéz feladatok elé. Moldva függetlenségét elsősorban és exisztenciálisan a török birodalom fenyegette, azonban emellett figyelemmel kellett lennie Lengyelországra és Magyarországra is. Ez a két, a törökkel szintén szembenálló hatalom nem oly, formában és oly mértékben fenyegette Moldva létét, mint a török hatalom, azonban rendelkeztek — elsősorban Magyarország — bizonyos politikai jellegű igényekkel az ország függetlenségét illetően. Nagy Istvánnak meg kellett találnia a különböző mértékű és jellegű erők között a helyes tájékozódást úgy, hogy a legdöntőbb eszközt (a népi erők támaszként való felhasználását) mindig a döntő cél (az ország függetlensége) érdekében tudja felhasználni. Politikájának ez a helyes, gyakorlati útja vezette el uralmának második felében a moszkvai udvar felé akkor, amikor Magyarországon meggyengült a törökellenes politika lendülete, amikor a Jagelló-kézben egyesült Magyarország és Lengyelország túlságosan erős nyomást jelentett Moldva függetlensége számára s amikor — egyre erősebbé válván a török nyomás az ország déli határán — Moldvának erős és hatalmában érintetlen szövetségesre volt szüksége.