Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

A KÖZPONTOSÍTÓ POLITIKA BELSŐ EKÖFOKBASAI 5 hozott, bár még saját műhelyükben dolgozó kontárok közt.) A pesti kovácsok és kardcsiszárok céhszabálya tiltotta, hogy egyik mester »elcsábítsa« a másik legényeit. Erre azért volt szükség, mert egyes mesterek »gyanússá váltak«, hogy legényeiket maguknál társaságban dolgoztatják. Olyan formák mellett, melyekben a kistőkéssé váló mester saját iparágán belül igyekszik másokat (önálló iparosokat Vagy versenytársaitól »elcsábított« segédeket) társaságba szervezni, illetve a juttatási-ledolgozási rendszer valamely korai módján kizsákmányolni, találkozunk olyanokkal is, melyekben egész iparágak törekszenek más iparágak alávetésére. Ilyenféle törekvések mindenütt — nálunk is — legelőbb a különösen differenciált szövőiparban jelentkeztek, például akként, hogy a rendszerint vagyonos posztónyírók, akik a posztó előállításához szükséges bonyolult munkafolyamatok legvégén álltak (és többnyire kereskedők is voltak), megkísérelték függő helyzetbe vonni a szakma többi iparágait, elsősorban a szabókat. Ilyesmire utal a kassai posztónyírók igyekezete, akik 1461-ben azt akarták elérni, hogy a szabók csak tőlük vásárolhassanak szövetet. (A nyersanyagforrások elrekesztése a másik iparág kezdődő alávetésének, majd juttatási rendszerben dolgoztatásának kiinduló pontja. A posztónyírók kísérlete nem sikerült, részben a szabók ellenállása miatt, elsősorban azonban azért, mert a városi tanács, melynek tagjai érdekelve voltak egy főleg posztóval kereskedő társaságban, ez okból a szabók mellé állt.) Mindezek csak kísérletek, melyek a céhek ellenállása miatt általában kudarcot vallottak. De a kísérletek ismétlése magában is mutatja : növekedtek az erők, melyek a céhes ipar szűk kereteinek megbontását, áttörését célozták. A termelőerők fejlődése még nem érte el azt a fokot, melyen ezek a törekvések győzelemre vezethettek ; de már megteremtette az alapot, melyen egyáltalán felmerülhettek. Néhány kivételes esetben ennél több is történt. Bártfa leggazdagabb patríciusai már a század első felében társaságot alakítottak (ezt azonban a városi tanácson keresztül, melynek tagjai voltak, mintegy közügynek, városi vállalkozásnak tüntették fel). A városi polgárok többségének, kivált az asszonyoknak, valamint a környező falvak lakóinak bevonásával hatalmas, juttatási rendszeren alapuló vászonszövő vállalkozást indítottak ; a megszőtt vásznat felvásárolták, a város üzemében fehéríttették, a város raktárában helyezték el és nagy mennyiségben vitték mind Krakkó, mind a magyarországi városok piacaira. (Csupán 1424-ben négy bálát vittek egyetlen budai vásárra, Fehérvár két vásárára közel háromszor annyit, Hatvanba 7 bálát és amellett egyes nagykereskedőknek is eladtak többezer darabot.) A vállalkozás tartósnak bizonyult ; a szövetési-felvásárlási elszámolásokat és a vászonszállítás költségeiről szóló feljegyzéseket még a század végén is vezették. Sajátos helyzeténél fogva egyetlen iparágban : az építészetben a kooperáció fejlettebb formái korán kezdtek kialakulni. A városfejlődés, a hatalmas patríciusházak, méginkább a középületek és a városerődítések munkálatai az építőipart olyan feladatok elé állították, melyekkel a'céhes formák közt alig lehetett megbirkózni. A királyi udvar és egyes nagyúri mecénások Zsigmond, majd kivált Mátyás idején nekilendülő építkezéseire ez fokozottan áll. Egy-egy ilyen építkezésnél egyszerre többszáz napszámos dolgozott, egész sereg — eleinte jórészt külföldi — szakmunkás mellett, külföldi vállalkozók irányításával. Az építtetőkkel a vállalkozók szerződtek, a napszámoso-