Századok – 1954
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A nemzeti összefogás kérdése a Rákóczi-szabadságharcban 1
4 PAC H ZSIGMOND PÁL báró jobbágyainak — elbíztátok magatokat Rákócziban, de eljön a német és mind karóba vonatunk benneteket«.1 1 Nem kevésbbé jellemző egy Nagyidai István nevű nemes példája, aki a jobbágyok iránti gyűlöletében így beszélt : »Ha egy köböl kölesem volna, s ha tudnám, hogy német teremne belőle, mindgyárást elvetném a földbe«.12 A nemesek váraikba és udvarházaikba húzódtak. Voltaképpen csak a paraszti kuruc seregek számának rohamos növekedése, gyors katonai sikerei és a Rákóczi által élesen hangsúlyozott Habísburg-ellenes célkitűzések vitték át a köznemesség többségét és a nagybirtokosok egy részét a szabadságharc táborába. De jellemző, hogyan ingadozott még ekkor is a megyék nemessége : »Nem tudta melyik pártra álljon, — írta a fejedelem — mert egyformán félt a néptől és a németektől«.33 A megyék, a hajdúvárosok és a királyi városok csak akkor csátlakoztak, amikor a kuruc seregek területüket már elérték és ellenőrzésük alatt tartották. A szabolcsi nemesek pl., mielőtt elindultak a kuruc táborba, gondosan beiktatták a vármegye jegyzőkönyvébe a császárhűségüket bizonyító dokumentumokat ; Debrecen városának jómódú polgárai pedig csak a városi plebejusok és a város előtt álló kuruc hadsereg együttes nyomásának kényszere alatt nyitották meg a kapukat. Még inkább áll ez a nagybirtokosokra, a »kéntelenségből lett kurucokra«,14 akikben inkább csak akkor »ébredt fel« a nemzeti érzés, amikor a kurucok váraikat ostrom alá vették. A nagybirtokosok jelentős része persze egyáltalán nem csatlakozott a szabadságharchoz, sem előbb, sem később ; a világi, de különösen az egyházi főurak nagy többsége nyíltan is elhatárolta magát a nemzeti összefogástól, szembehelyezkedett a hazafias erők tömörülésével, teljesen leleplezve magát mint hazaárulót, mint az idegen elnyomás szekértolóját. Jellemző pl., hogy 1704 elején, amikor a szabadságharc a Dunántúlon kibontakozó népmozgalom alapján oda is kiterjedt, a dunántúli főurak és főpapok — Ausztriába menekültek.15 Hangsúlyozni kell : amint a tiszaháti parasztfelkelő^ voltak a nemzeti összefogás kezdeményezői, úgy a paraszti tömegek lelkes csatlakozása ós harckészsége, »a népi katonaság áradása«1 6 volt a nemzeti összefogás megvalósításának is egyik fő tényezője. A másik fő tényező pedig : Rákóczi személye és politikája. A nemzeti összefogás csak Rákóczi vezetése alatt válhatott valóra, egyrészt, mert — saját szavaival szólva — »az ón személyem volt az, amely az én hazám, az ón őseim tekintélyénél fogva az egyformán gondolkodók szándékait egyesíteni birta«,1 7 másrészt mert nemcsak a tekintélye, hanem a politikai érzéke ós képessége is megvolt ahhoz, hogy átfogó és céltudatos nemzeti politikával tömörítse a társadalom erőit a közös ellenség, a gyarmatosító Habsburgok ellen. Ez a nemzeti politika lényegileg két feladat megoldását jelentette : egyfelől a felkelő parasztság számának és harckészsógének biztosítását és fokozását, másfelől a nagybirtokosok és a nemesség minél nagyobb részének megnyerését és megtartását a nemzeti ügy számára. 11 Ld. Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata. Századok, 1961. 36. 1. 12 Ld. uo. 13 II. Rákóczi Ferenc emlékiratai. 48 — 49. 1. 14 V. ö. Két szegén j legénynek egymással való beszélgetése. Magyar költészet Bocskaitól Rákócziig. Bpest, 1953. 332. í. 15 V. ö. Várkonyi Ágnes: A Dunántúl felszabadítása 1705-ben. Századok. 1952. 400-402. 1. 16 II. Rákóczi Ferenc emlékiratai. 59. 1. 17 II. Rákóczi Ferenc önéletrajza. 67. 1.
