Századok – 1954

Szemle - Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés (Ism.: Spira György) 671

SZEMLE 675 Ilyen, a valóságot szépítő megállapítások — bár kisebb számban -— Kossuthtal ée a baloldallal kapcsolatban is találhatóak. a tanulmányban (például amikor úgy tünteti fel, mintha Kossuth nem lett volna felelős Hatvani szabadcsapatának Iancu serege ellen intézett bűnös támadásáért : 95. 1.), szembeszökő azonban, hogy Kossuth és a baloldal tevékenységének tárgyalásában mennyivel több az ellenkező előjelű hiba. A Kossuth és a baloldal kezdeményezésére 1849 februárjában elfogadott vésztörvény kezdeményezésének érdemét például a tanulmány Hadzsics Lázárnak tulajdonítja (11. 1.) azért, mert Hadzsícs már 1848 júliusában javasolta, hogy három délvidéki megyében vezessenek be ostromállapotot, noha ennek a javaslatnak ténylegesen semmi köze nem volt a februárban elfogadott vésztör vényhez. Kossuthot minden ok nélkül hibáztatja a tanulmány azért, hogy 1849 áprilisában nem foglalt állást a kormányforma kérdésében (114—115. 1.). Kossuth szerepét kicsinyíteni alkalmas az a beállítás, mintha ő a tavaszi hadjárat küszöbén csak a hadsereg lelkesítóse céljából sietett volna a táborba (86. 1.), holott Kossuth elsősorban a haditerv kidolgozásában kívánt részt venni és részt is vett benne. Bem szerepét kisebbíti az a tényeknek ellentmondó megállapítás, hogy nemzetiségi politikája nem tért el a középnemességétől (94. 1.). És a példákat még lehetne szaporítani. Van azonban a bevezető tanulmánynak egy olyan részé is, amely lényegesen kiegészíti eddigi ismereteinket. Ez az országgyűlés összetételéről szóló fejezet, amely új kutatásokon alápuló teljes statisztikát ad a képviselői kar foglalkozás, vagyon, jogállás szerinti megoszlásáról. (Bár sajnálatos, hogy az adatok részletes felsorolása kimaradt a tanulmányból s csak később fog napvilágot látni.) Hézagpótló továbbá a képviselőház tagjainak a kiadvány függelékében található névsora is. Bár ez a névsor sem tekinthető tökéletesnek. A névsor feltünteti ugyanis, hogy az igazolási eljárások során kik veszítették el mandátumukat a képviselők közül, azt azonban már nem jelöli meg, hogy kik mondottak le önként és kik hunytak el az országgyűlés tartama alatt. A pótválasztásokon bekerült képviselők közül pedig — helytelenül — csak azoknak a neve szerepel a jegyzékben, akiknek a képvisolőház verifikálta mandátumát, s így például Noszlopy Gáspár neve hiányzik belőle. Ennél nagyobb hibák vannak viszont a bevezető tanulmánynak az_ egyes képviselők politikai hovátartozandóságára vonatkozó passzusaiban. (Mert a tanulmány egy sor képviselőnek és néhány főrendnek is közli — különben dicséretes buzgalommal — legfontosabb életrajzi adatait és rövid jellemzését.) Többször tévesen jelöli meg a tanulmány egyes politikusok pártállását vagy osztályhelyzetét. Luzsénszky Pált például, aki egyenes vonalban fejlődött liberálisból radikálissá, kezdettől fogva a radikálisok közé sorolja (21. 1.), ami túlzás, Szemeréről pedig azt írja, hogy a forradalom kezdetén közelállt a radikálisokhoz (29. 1.), bár ezt a dicséretet Szemere egyáltalán nem érdemli meg. A márciusi fiatalok táborához tartozó Lukács Sándort viszont kormánytámogatónak könyveli el (19.1.). Szivák Miklósról megírja, hogy jobbágytelken élt (16. 1.), de azt nem, hogy nemes volt. S ezeknél a tévedéseknél súlyosabb hibák is akadnak, hasonlóak az előbb már tárgyaltakhoz. Lonovics József érsekről például, aki 1849-ben tevékenyen támogatta a megszálló császári csapatokat, a tanulmány szerzői azt állítják, hogy ekkor egyszerűen »visszavonult a szabadságharctól« (25. 1.), Wesselényiről szólva (67. 1.) teljesen szó nélkül hagyják az ő fokozatos jobbratolódását, a különben érdemekben csakugyan gazdag Palóczy Lászlót pedig hol demokratának (97. 1.), hol meg egyenesen még a demokráciát is baloldalról bíráló politikusnak (21. 1.) tüntetik fel, bár sem az egyik, sem a másik nem volt. S megdöbbentő, milyen nyugodt lélekkel használják fel a szerzők egy sor politikus jellemzésére a jobboldali Pálffy János — tisztesség ne essék, szólván — jellemrajzait, például a baloldal olyan kiváló vezetőire, amilyen Irinyi József vagy Kállay Ödön volt, szórt alaptalan rágalmait (20. 1.). Az ember hajlandó feltételezni, hogy ebben az esetben is csak kényelmi szempont vezette a szerzőket, hiszen Pálffy emlékirataiban betűrendben közöl arcképeket kortársairól, az ő könyvében tehát különösebb fáradság nélkül lehet találni megállapításokat a forradalom sok részvevőjéről, de hát mentheti-e ezt a hibát ilyen kényelmi szempont? S vajon menthető-e az a kép, amelyet a kötet Madarász Józsefről fest? Mivel a képviselőház 1849. augusztus 11-én Aradon tartott utolsó üléséről nem készült jegyzőkönyv, ehelyett a kiadvány az ülésen jelenvolt Besze János feljegyzését közli. Besze felsorolja azt a tizenegy mindvégig kitartó képviselőt, aki még ebben az utolsó órában is helyén maradt, köztük Madarász Józsefet is. A kiadvány szerkesztői pedig Madarász nevéhez jegyzetet fűznek — senki máséhoz nem — s ebben a következőket írják : »Madarász József emlékirataiban nem emlékezik meg arról, hogy ott lett volna Aradon« (479. 1.). Holott Madarász èmlékirataiban három lapot szentel annak a hétnek, amelyet augusztus 5-étől 12-éig (bátyjával, Madarász Lászlóval együtt) Aradon töltött (i. h. 259—261. 1.). Mindez azt mutatja, hogy a szerkesztőknek a kötet sajtó alá rendezésére fordított munkája nem éri el azt a színvonalat, amelyet a különben nagyfontosságú kiadvány 12«