Századok – 1954

Szemle - Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés (Ism.: Spira György) 671

674 SZEMLE fejtörésébe kerül eldönteni, hol végződik a bevezető szöveg s hol kezdődik az irat. Arról nem is beszélve, hogy az egyes iratok sjncsenek egymástól megfelelően elválasztva (például a 643. lapon Mészáros Lázár törvényjavaslata az újoneozási rendszer javításáról és Klauzál Gábor törvényjavaslata a vámszabályozásról annak a fejezetnek a részeként szerepel, amely a jobbágyviszonyok maradványainak megszüntetése tárgyában kidolgozott törvényjavaslatokat tartalmazza). S nem beszélve a kötetben található sokszáz sajtóhibáról, amelyek igazán méltatlanok egy tárgyánál fogva ilyen nagysúlyú kiadványhoz. De ezeken túl igen sok elvi hiba és tárgyi tévedés is foglaltatik különösen a bevezető tanulmányban. A bevezető tanulmány első fele a kiadvány forrásait, majd az országgyűlés összetételét, szervezetét, működési rendjét stb. ismerteti, második, nagyobbik fele pedig az országgyűlés tevékenységének történeti összefoglalását igyekszik adni. A tanulmány első felének tényközlései elég pontosak és általában megfelelő útbaigazítást adnak az olvasónak. Ahol azonban elvi kérdésekben kell állást foglalni, már itt is s még inkább a tanulmány második felében erősen kiütközik a szerzők bizonytalansága. Ezt mutatja az is, hogy önálló értékítélet helyett többnyire beérik egy-egy vezető marxista történésztől vett idézet közlésével (bár ezek az idézetek sokszor nem tárgyalnak egy-egy kérdést annyira részletesen, amennyire az adott helyen szükséges volna), ahol pedig nem támaszkodhatnak ilyen idézetekre, ott lehetőleg kerülik az értékelést s megelégszenek a felületi jelenségek ismertetésével. Ezt a fogyatékosságot bizonyos mórtékig menti, hogy a tanulmány szerzői nem történészek. Do feltűnő, hogy helyenkint alkotmányjogi kérdéseket is pontatlanul ismertetnek. Az oktrojált alkotmány például a szerzők szerint a törvényhozó hatalmat a birodalmi gyűlésre ruházta (108. 1.), pedig a valóságban úgy rendelkezett, hogy azt a császár gyakorolja a birodalmi gyűléssel együtt: Szorosabb értelemben vett történeti kérdésekben persze több hibát követnek el. így igen sokszor kritikátlanul tárgyalják az országgyűlés, a forradalmat vezető középbirtokos nemesség, a Batthyány-kormány, a békepárt, a Szemere-kormány szerepét, tevékenységét. Vegyünk néhány példát. Az országgyűlésről és különösen képviselőházáról több ízben is úgy írnak, mintha az, mivel népképviseleti volt, a nép akaratának autentikus kifejezője lett volna s általában élvezte volna a nép támogatását. Pedig az országgyűlés összetételét elemezve, maguk mutatják ki, hogy az országgyűlés valójában az uralkodó osztályt képviselte. Az osztrák ellenforradalom felfogásával szembehelyezkedve, helyesen hangsúlyozzák például azt, hogy az országgyűlés királyi szentesítés nélkül is teljesórvényű törvényeket alkothatott, de álláspontjukat helytelenül azzal a kossuthi érveléssel védelmezik, hogy >>a nemzeti akarat legfőbb forrása a népképviseleti országgyűjés« volt (56. 1.), holott ebből a nézetből indulva ki, következetes logikával nemcsak az udvarnak az országgyűlés feloszlatására és határozatainak érvénytelenítésére irányuló törekvéseit kellene elítólniök, hanem a baloldalnak forradalmi diktatúra bevezetésére irányuló törekvéseit is, ami persze képtelenség volna. S amennyiben ezt nem teszik, így önmagukkal kerülnek ellentmondásba. Nem is szólva arról, hogy a szerzők még Kossuth álláspontját is túlhajtják, hiszen Kossuth az országgyűlés tevékenységének törvényes voltát 1848 őszén csak taktikai megfontolásokból emelte ki, elvet azonban ebből nem formált, s később volt olyan időszak, amikor maga is szabadulni igyekezett az országgyűléstől. A Batthyány-kormány szerepének szépítésére példa az a tanulmányban kétszer is szerepelő megállapítás, hogy a kormány önálló magyar hadsereget kívánt létrehozni (48., 53. 1.), ami nem felel meg a tényeknek. A nemesség és az országgyűlés parasztpolitikájának helytelen ábrázolására több példát is lehet találni. így Deák Ferenc úrbéri törvényjavaslatának (71. 1.) éppen legfontosabb fogyatékosságát hagyják említés nélkül, azt, hogy az 1848 márciusa után is megmaradt feudális szolgáltatások megváltásának terhét általában a parasztokra kívánta hárítani. Vagy a szőlődézsma eltörlését azzal magyarázzák, hogy a kormány (vajon milyen kormány : talán Batthyány második kormánya?) a nép legszegényebbjein kívánt ezzel segíteni (uo.), holott az országgyűlést valójában a nemzeti összefogás erősítésének politikai célja vezette, s nem utolsó sorban a l®urábbi parasztmozgalmak bírták engedékenységre. A békepárt szerepének és a középbirtokos nemesség jobbratolódásának kicsinyítésére példa az a beállítás, mintha a békepártot 1849 márciusában csak esetleges okok késztették volna a baloldal elleni támadásának megindítására (83. 1.), Görgey mentegetésére példa az az (éppen Görgey emlékirataiban közölt tényeknek ellentmondó) állítás, hogy ő 1849 májusában elutasította a katonai diktatúra gondolatát {91. 1.), holott éppen ő vetette fel ezt a gondolatot. És nem helyeselhetőek az olyan óvatos megfogalmazások sem, hogy a Szemere-kormány nem törekedett a forradalom továbbvitelére (91. 1.), hiszen egyenesen a forradalom felszámolására törekedett.