Századok – 1954

Vita - Makkai László: A „Magyarország története” egyetemi tankönyv első kötetének vitája 636

648 MAKKAI LÁSZLÓ az 1648-as alkorszakhatártindokolta. Eltekintve adátum egyetemes történeti vonatkozásaitól (westfáliai béke, angol forradalom), abban jelölte meg az ekkor bekövetkező fordulatot, hogy a harmincéves háború után új szakaszba lépő Habsburg-abszolutizmus gyarmatosító politikája ill. ennek fő haszonélvezője, a Magyarországot kisajátítani akaró árútermelő nagybirtokos udvari főnemesség szembekerül azzal a nemzeti összefogással, mely a servitori viszony bomlása folytán önállósuló magyar köznemesség hazafias elemei és a gyarmati elnyomással súlyosbított második jobbágyságtól szabadulni akaró -parasztság között jön létre. Ez a nemzeti összefogás Erdély bukása után a függetlenségi harc egyetlen lehető bázisa, s időnként az idegen gyarmatosítók által létérdekeikben fenyegetett magyar arisztokraták kisebb-nagyobb töredéke is csatlakozik hozzá. A koncepciót magát a vita közvéleménye nagy vonalaiban magáévá tette, de nézeteltérések merültek fel az alkorszakhatárkónt szereplő 1648-as év jelentőségével kapcsolatban. Wittman Tibor és Benda Kálmán mind a Habsburg gyarmatosító törekvések nyílt jelentkezését, mind a nemzeti összefogás szükségszerűségének (Erdély bukásával összefüggő) aktualizálódását a 60-as évek elejére teszik s ott kívánják megvonni az alkorszakhatárt is, Benczédi László azonban rámutatott arra, hogy Zrínyi munkássága és az ötvenes évek eseményei nélkül a kuruckor nem érthető meg, tehát a fejlődési szakasz egységes képét legjobban az 1648-as kiindulópont felvétele biztosítja. Még nagyobb vitát váltott ki, mint a periodizáció, az a kérdés, hogy a parasztság és köznemesség milyen szerepet játszottak ós hogyan viszonyultak egymáshoz a nemzeti összefogáson belül. Noha a tankönyvben a népi kezdeményezések eléggé szóhoz jutottak, a hozzászólók egész sora (Esze Tamás, Köpeczi Béla, Borús József, Tóth Gyula) még erőteljesebben kívánta hangsúlyozni jelentőségüket. Ez az óhaj nyilván összefüggött azzal, hogy a vita résztvevőinek egy része nem értet t egyet Heckenast Gusztávnak azzal a tételével, hogy a nemzeti összefogás vezető ereje a köznemesség volt. Esze Tamás ezzel a felfogással szemben II. Rákóczi Ferenc abszolút hatalmát tekintette a vezető politikai tényezőnek. Benczédi László a köznemesség előtérbehelyezését annak tulajdonította, hogy a szerző a reformkori polgárosuló köznemesség történelmi szerepét vetíti vissza. Ember Győző a hozzászólásokra adott válaszában érintette ezt a kérdést és a XVIII. századi helyzetből kiindulva a XVII. században is az arisztokrácia politikai túlsúlyát tételezte fel. Ezekkel a véleményekkel szemben Várkonyi Ágnes figyelemreméltó adatokkal bizonyította, hogy a Rákóczi-szabadságharc állami és katonai apparátusában a köznemesség a döntő tényező. Fontos adatokat hozott a köznemesi megyei autonómia XVII. századi megerősödéséről Degré Alajos hozzászólása. Támogatták a szerző nézetét Benda Kálmán, Maksay Ferenc és Balázs Tibor is, akik a köznemességnek a függetlenségi harcokban vitt pozitív szerepét már a XVI. század második felétől kezdve sokkal nagyobb mértékben kiemelendőnek vélték, mint azt a tankönyv teszi. A köznemesség előretörésének folyamata ennek ellenére számos ponton homályos marad ós további kutatást igényel. Elekes Lajos felhívta a figyelmet arra, hogy a kérdés megoldását az árutermelés fejlődésével összefüggésben kell keresni, mert az egyes társadalmi rétegeknek a függetlenségi harcokhoz való viszonyulása végső fokon kapcsolatos az árútermelésben való érdekeltségükkel. Eckhart Ferenc és még számos más hozzászóló elismeréssel nyilatkozott a XVIII. századdal foglalkozó terjedelmes rész szerzőinek nagy levéltári anyagra támaszkodó, számos új részleteredményt hozó komoly tudományos teljesítményéről, ugyanakkor azonban Kosáry Domokos rámutatott ennek a tankönyvrésznek arra az általános hibájára, hogy a Habsburg-gyarmatosítás kérdését a központba állítja s nem a magyarországi belső fejlődés fonalát követve, hanem a bécsi politikai intézkedések felől nézve fejti ki az eseményeket. Hangsúlyozta a bíráló, hogy nem annyira tartalmi, mint inkább szerkezeti problémáról van szó ; a belső fejlődés adatai kellő bőségben szerepelnek az előadásban, de olyan beállításban, hogy főkezdeményezőnek, a fejlődést irányító túlnyomó erőnek a bécsi politika és nem a magyarországi társadalom saját törvényszerű mozgása tűnik. így pl. Ember Győző nem a termelőerők fejlődésével, a belső vándorlással, a nép nagyszabású újjáépítő munkájával kezdi meg előadását, hanem a gyarmatosító rendszer berendezkedését állítja mondanivalója élére, Wellmann Imre az 1754-es vámrendeletből kiindulva jellemzi a gyarmatosítás új szakaszát ahelyett, hogy a magyarországi gazdasági életben a század közepéig beállott változásokat, az örökös tartományok ipari fellendülését és a birodalom politikai-katonai válságát bocsátaná előre, mint a vámrendeletben megnyilatkozó gyarmatosító törekvés előfeltételeit ós kiváltó okait, H. Balázs Eva előadásában pedig II. József intézkedései mögött háttérbe szorul a magyar jozefinizmus érdekes problematikája. A szerzők védelmében Spira György azzal érvelt, hogy a Habsburg-gyarmatosítás döntő jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Pach Zsigmond Pál azonban leszögezte, hogy a korszak lényeges tartalma nem egyszerűen a gyar-