Századok – 1954

Vita - Sándor Pál–Berend Iván: Gazdaságtörténetírásunk és oktatásunk néhány kérdése a párt- és kormányhatározatok útmutatásai után 189

192 SÁNDOR PÁL—BEREND IVÁN a magyar parasztság és a nem magyar nemzetiségű dolgozók döntő szerepét a török pusztította tájak termékeny földekké tételében. Különösen feledésbe merült a tömegek alkotó tevékenysége a kapitalizmus viszonyai közepette. Ezen a téren elég egyetlen dolgot felvetni, azt, hogy nem elég és nem is helyes a kapitalizmus idejére vonatkozólag a munkásosztály kulturális helyzeténél csakis az embert nyomorító viszonyok bemutatása. Meg kell mutatnunk a műveltség fejlődését, a technikai tudás gyarapodását is — azt a folyamatot, aminek során kikovácsolódott a kiváló magyar szakmunkás, hiszen ez a termelőerők fejlődésének fontos kérdése. (Annál is inkább, mivel a gyáripar fejlődésének első időszakában a szakmunkások nagy része külföldi, osztrák és német eredetű volt.) A néptömegek alkotó, termelő tevékenységének bemutatása mindenesetre csökkenti a személyi kultusz veszélyét a történetírásban. A KV-пек a klasszikus tanítások mechanikus alkalmazásáról, a történelmi helyzet különbözőségét figyelmen kívül hagyó, mechanikus azonosságkereséséről mondott kritikai megjegyzései más, élesebb megvilágításba helyezik a jegyzet egyik lényeges anyagának, az eredeti tőkefelhalmozásnak egész tudományos és pedagógiai problematikáját. Amennyiben az eredeti felhalmozás tárgyalását a jegyzet a Marx által jellemzett klasszikus fejlődésből indítja el, elméletileg vitathatatlanul helyesen jár el. De nem jár el helyesen akkor, amikor a párhuzambaállítást az angol ós magyar fejlődés összehasonlításának keretei között teszi meg. A magyarországi eredeti felhalmozás útját elsősorban, ha nem is kizárólag, a keleteurópai országok hasonló fejlődésével kell összevetni, illetőleg párhuzamba állítani, mivel a magyar fejlődés csak hazai színváltozata volt a keleteurópainak. Ebből következik, hogy az összehasonlítás, illetőleg párhuzambaállítás kereteit teljesen át kell szabni, át kell állítani a magyar és keleteurópai fejlődés követelményeinek megfelelően. Különben elkerülhetetlenül a mechanikus összehasonlítás hibájába esünk. Tulajdonképpen kissé furcsán is hat, hogy egy szabad parasztsággal rendelkező, a kapitalista fejlődós korlátaitól ment gyarmatosító ország fejlődósét elsősorban egy alávetett jobbágysággal rendelkező, az erdeti felhalmozás korlátaitól nem ment, gyarmatosított ország fejlődésével vetjük össze. De ez az átállítás természetesen nemcsak az erdeti tőkefelhalmozás problematikájára vonatkozik. Vonatkozik például a majorsági gazdálkodás egész történeti útjának ábrázolására is. Hiszen a majorsági gazdálkodás a jobbágyrendszer »második kiadásának« terméko s mint ilyen ismét csak keleteurópai jellegzetesség. Kézenfekvő tehát, hogy a magyarországi majorsági árutermelést a keleteurópai fejlődéssel való állandó párhuzamában tárgyaljuk és szembeállítsuk a nyugati típussal ; a kapitalista nagyüzemmel, illetőleg tőkés bérlettel. Ugyanakkor arra is figyelemmel kell lennünk, hogy mennyiben módosítja a gyarmati helyzet a majorsági gazdálkodást Magyarországon. De nemcsak a majorsági gazdálkodást kellene a fenti módon tárgyalni, hanem rá kellene arra is mutatni, hogy a jobbágyrendszer »második kiadása« a paraszti árutermelésre is rányomta a maga sajátos bélyegét. Lényegében ez abban mutatkozik, hogy a nyugati, szabad árútermelő parasztsággal szemben keleten olyan parasztság gazdálkodott, amelyik még fizette a kilencedet, dézsmát, szolgáltatta a robotot stb., ami lényegesen befolyásolta árugazdálkodásának fokát, szintjót. A mechanikus alkalmazás jelei fedezhetők fel Sztálinnak a termelési viszonyok és a termelőerők jellege közti összhangról szóló tételével kapcsolatban is. Először is a jegyzet a termelőviszonyok és a termelőerők jellege közti éles ellentmondást a reformkorban inkább csak beveti az anyagba, mintsem feldolgozza. Másodszor a kérdést teljesen indokolatlanul, rossz helyen, a nagybirtok kezdeti tőkés fejlődésénél exponálja. Véleményünk szerint az éles ellentmondás problematikáját még konkréten ki kell dolgozni a jegyzetben ós az egész mezőgazdaság és az egész ipar ismertetése után, közvetlenül a forradalom előtt kell exponálni. Harmadszor hiba, hogy 1848-nál az összhang megalapozása nincs kidolgozva, holott 1848 történelmi jelentőségéhez az is szervesen hozzátartozik, hogy bemutassuk, miként alapozta meg a termelési viszonyok ós a termelő erők összhangját. Félrevezető ezt az abszolutizmusban felvetni — miként a jegyzet teszi. Itt szeretnénk a sztálini tétel alkalmazásának mechanikus módját aláhúzni. A jegyzet azon az alapon, hogy Sztálin a polgári forradalom utáni helyzetről beszól, a 48-as forradalom utáni abszolutizmusban veti fel az összhang, illetőleg a teljes összhang kérdését, a megelőzőekhez képest valamivel, ha nem is sokkal konkrétebben. De a magyar fejlődós sajátosságának szem elől tévesztése az, ha elfelejtjük konkréten kimutatni a forradalom által megalapozott, létrehozott összhang módosulását az ellenforradalom viszonyai között. 1848 ugyanis egyfelől összhangot teremtett a termelési viszonyok és termelőerők jellege között, másfelől azonban — a jobbágyviszonyok maradéktalan felszámolásának hiányában — nem hozta