Századok – 1954

Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148

182 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁNAK VITA t! LÉSE • 182 Ugyanakkor azonban óvakodnunk kell a túlzásoktól. Ezt főként azért emelem ki, mert történettudományunkban eléggé elterjedt jelenségnek tartom. A vita során is több példáját láthattuk, hogy egyesek helyes szempontokból kiindulva, túlzásba estek és emiatt a helyes álláspontot eltorzították. Engedjék meg, hogy ennek néhány példájával foglalkozzam. Helyes kiindulás Simon elvtárs hozzászólásában, hogy népi demokráciánk történetének kutatása következő munkánk súlyponti kérdése. Helytelen túlhajtás, ha ezt úgy akarja érvényesíteni, hogy minden élő, mozgó embert ráállít a népi demokrácia kutatására. Ez azoknak a — mint a Történettudományi Intézetben szokták mondani — »tűzoltó« módszereknek felelevenítése volna, amelyek ellen küzdeni akarunk. Ugyanígy elvileg helyes, hogy tervünk megállapításánál nem tudományunk fehér foltjaiból kell kiindulni. Ezzel a megállapítással Simon elvtárs nyitott kaput dönget. Senki sem állítja, hogy a fehér foltokból kell kiindulni. Elfogadott elv, hogy a feladatokból kell kiindulni. De vájjon a feladatokat s különösen végrehajtásuk lehetőségeit felmérhetjük-e, ha fel nem mérjük a fehér foltokat? Régebbi munkánk nagy eredményeként kell értékelnünk, hogy eljutottunk a fehér foltok felméréséhez, mert ez a valamennyire reális tervezés egyik döntő feltétele. Nem tudom megváltoztatni álláspontomat a fordulatot megelőző pangás, illetve a Történettudományi Intézet elődjének nyugati orientációja kérdésében. A »pangás« kifejezés csak a fordulatot közvetlenül megelőző időre vonatkozik, s nem hiszem, hogy erre az időre bárki is tagadhatná helyességét. Első fogalmazásom az idő meghatározásában volt pongyola, ezt kijavítottam. Ami a nyugati orientáció kérdését illeti, egyetértek azokkal, akik szerint hiba volt, hogy ezt eddig nem elemeztük kielégítő módon. De ez nem változtat az általában ismert tényeken. Engedjék meg, hogy egy kérdéscsoportot kiemeljek : az önbírálat érvényesülésének egyes kérdéseit. Azt lehet mondani, itt van történész munkánk leggyengébb pontja. Nem véletlen, hogy — bár a vita ebben is sok haladást mutatott — a haladás aránylag itt látszott a legkevésbbé. A vitának nagy pozitívuma volt, hogy amellett, hogy bizonyos haladást tett é téren, rávilágított az itt mutatkozó komoly fogyatékosságokra. A hozzászólók felvetették a kommün ist a példamutatás problémáját. Meg ke'1 mondani, hogy ez nem kielégítő. Amikor vau, akkor sem eléggé elmélyülten, nem kielégítően jelentkezik. A vita során — meg kell mondanom — ebből a szempontból nem tartottam helyesnek Réti elvtárs válaszát, amely bizonyos részleteiben lehet helytálló, de ennek ellenére lényegében a bírálat elutasítását jelentette. Ha a Munkásmozgalmi Intézet törekedett is összekapcsolni a munkásmozgalom történetét a nemzeti történettel s mindezt beilleszteni a nemzetközi események láncolatába — tény, hogy törekedett — az eredmény mégsem egészen kielégítő. Fogyatékosságok vannak, amelyeket ki kell javítani. Ugyanez áll a különböző intézmények kapcsolataira is. Igaz, történtek lépések e kapcsolatok elmélyítése, megjavítása terén, de ezen a területen is tovább kell menni. Sajátos, külön problémát jelent olyan kommunisták önbírálata, akik valamely polgári iránytól váltak el, onnan fejlődtek kommunistává. Amint ezen gondolkoztam, saját mulasztásom terhét egyre súlyosabban éreztem. A régi történészeknek a felszabadulás óta volt lehetőségük fejlődésre, de nem vitás, hogy azoknak volt a legtöbb lehetőségük, akiket ebben a párt segített, nevelt. Ha ezek az emberek a saját, múltbeli életüket s munkásságukat komoly bírálat tárgyává teszik, azzal igen jelentős segítséget adhatnak másoknak is. Ha ezt elmulasztották, kétszeres hiba terheli őket. Meg kell mondanom, engem ez a kétszeres hiba terhel. Hunyadiról írott könyvemben nem ragadtam meg az alkalmat, hogy saját régebbi hibás nézeteimet kielégítően, kimerítően bíráljam. Nem itt a helye, hogy a régebbi nézeteimet elemezzem. Röviden azonban, úgy gondolom, nem helytelen érinteni a kérdést, annyival inkább, mert van bizonyos része, ami szélesebben felvethető. Régebben elkövetett hibáim gyökerét változatlanul a nacionalizmusban látom, de világos, hogy erre csupán utalni nem elég. Azt kell megvizsgálni, mennyire terjedt, miben jelentkezett, mire lehetett felhasználni. Nem osztom azt a nézetet, hogy valaha is a német »kultúrlejtő« elméletét képviseltem volna. Helytelennek tartottam ezt a nézetet. Azonban írásaim a középkori magyar nagyhatalom, a politikai és kulturális hegemónia gondolatát tartalmazták és ezáltal alkalmat adtak arra, hogy az akkori kormányok a saját reakciós, fiókimperialista propagandájuk érdekében felhasználják. Ma már tudom, hogy nagyobb mértékben felhasználták, mint ahogyan ezt akkor vagy jóidéig azután gyanítottam. Ezzel kapcsolatban azt szeretném leszögezni, hogy ha a múltban vagy bármikor elkövetett hibáinkat vizsgáljuk, azt kell megnézni, hogy munkáink objektíve mit jelentettek. Másodrangú kérdés, hogy mit szándékoztunk tenni vagy mondani, hogy mit gondoltunk e munkáink hatásáról és jelentőségéről. Ebben az esetben is úgy áll a dolog: nem pontosan fedi egymást az elképzelés, amit én annakidején formáltam munkássá-