Századok – 1954

Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148

176 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁN \ К VITA ÜLÉSE Paulinyi Oszkár : Tisztelt Értekezlet! Hivatásomnak, a levéltári szolgálatnak szűkebb glóbusáról kívánnék hozzászólni egyrészt a referátumhoz, másrészt pedig a magyar történész egységfront problémájához. A történelmi materializmus magyar honfoglalása a levéltári szolgálatban valóban a felszabadulást hozta. Magyar vonatkozásban olyan helyzetben, amelyben csak ötletszerűen jutottunk hozzá tulajdonképpeni hivatásunkhoz, a tudományos munka szolgálatához. De nemcsak, hogy lefejtette a levéltári szolgálatról a nemességkutatásnak múltból itt felejtett feladatkörét, é3 a sokszor észszerűtlenül is rárótt közigazgatási terheket, hanem a szocialista Magyarország, a Kommunista Párt kultúrpolitikája — és ez a legnagyobb plusz, amit nemzetközi, európai vonatkozásban is plusznak értékelhetünk a levéltári szolgálat számára — egyszersmind mégteremtette a magasabbrendű munka anyagi feltóteleit is. Elmondhatom, hogy ma a külföldi kartársak irigyelnének bennünket, ha tudnák azt, hogy milyen lehetőségek állnak előttünk és milyen feladatok megvalósítására tudunk vállalkozni. Az új horizont természetesen jelentékeny feladatszaporulatot is jelent számunkra. Nemcsak a háború pusztításainak helyreállítása, nemcsak a levóltárszervezetnek a nagy társadalmi változás folytán szüksége 5sé vált átépítése, egy lezárt történeti korszak, a családok ós magánvállalatok hatalmas levéltári állagainak a begyűjtése képezte feladatunkat, hanem e mellett az a súlyos feladat is reánk hárult, hogy évtizedek mulasztásait hozzuk be a levéltári anyag tudományos hozzáférhetővé tétele terén. A magyar levéltári szolgálat tervszerű munkával fogott hozzá a feladat megvalósításához, s e munkának első állomása volt az úgynevezett alapleltár elkészítése, amely tulajdonképpen egy belső feladatot lett volna hivatva teljesíteni : az anyag számbavételét. A magyar levéltárnoki kar utólag elmondhatja magáról azt, hogy többet nyújtott, — a feladat megoldása újszerű kezdeményezést jelent a polgári korszak hagyományos leltárszerkesztési módjaival szemben, újszerűt nemcsak hazai, hanem nemzetközi vonatkozásban is. Alapleltáraink nemcsak számbaveszik, nemcsak felsorolják az egyes állagokat, a szokásos módon megadva csomó, illetőleg kötetszám az iratanyag és segédkönyveinek a terjedelmét, hanem a nagy irattári egységektől kezdve le a legkisebb különsorozatig állagról-állagra részletesen kifejtik annak belső szerkezeti felépítését és segédkönyveinek a rendszerét. Tekintettel arra, hogy még feudáliskori levéltáraink is zömükben megőrizték eredeti irattári rendjüket, igen sok esetbon bonyolult rendszerekkel van dolgunk. Azok rögzítő leírása tehát nagy mértékben elősegíti a kívülről jövő kutató munkáját, megkönnyíti tájékozódását. További előnye alápleltárainknak, hogy részletezve, a tárgyi vonatkozások felfedésével veszik számba a nagy irattári sorozatokból bármi oknál fogva kieső ú. n. különcsomókat, amelyek a maguk különállásában gyakran rendkívül értékes forrásanyagot, tartalmaznak. Levéltárigazgatásunk ezeket az eredetileg házi használatra készült leltárakat sokszorosítva az érdekelt tudományos intézetek használatára közreadta, ily módon is szolgálni óhajtván a levéltári anyag használhatóságát. Ennek a ténynek a regisztrálását sajnálattal nélkülözzük a beszámolóban. Nem az elismerést hiányoljuk, hanem a figyelmet felhívó tájékoztatást az érdekelt kutatótudomány felé. Hiszen nem vitás, hogy a mélyen szántó számbavétel hasznos segédlete, bázisa lehet már a kutató munka szervező tervkészítésének is. A törtónószfront egységének kialakulásával kapcsolatban sürgetném a művelő tudomány és a levéltári front szorosabb együttműködésének a kiépítését. Nem a kutatók tájékoztatására, nem is a levéltárnokoknak a történetíró tevékenységére gondolok, hanem a magunk speciális munkájára, a levéltár-elmélet.alapvetésére. Két rövid példával világítanám meg a fennálló helyzet fonákságát. A párt és az új Magyarország kultúrpolitikája felismerte a levéltári szektor jelentőségét. Ékes bizonysága ennek, hogy az egyetemi oktatásba beépítette a levéltárnok-képzést. Felállította a külön levéltári tagozatot. S itt az egyik pólus, ahol az együttműködés még nem kielégítő. A kivitelezésben sajnos nem gondolhattunk mindjárt a tapasztalat igazolta legkielégítőbb megoldásra. Ennek formája, mint ahogy ez megvan a Szovjetunióban, a népi demokráciákban, sőt tovább megyek, a polgári nyugat gyakorlatában is, az lett volna, hogy a levéltárnok-képzést a tudományos alapképzettség, a történelmi szak előzetes elvégzésének a követelményével felsőbbfokú szaktanfolyamként építettük volna ki. Meg kell állapítanunk, hogy ennek megvoltak a maga objektív, a történetileg kialakult helyzetből adódó okai. Az új helyzet szabta követelmények folytán hirtelen kiszélesedett levéltári szolgálatnak a káder3zúkséglete olyan nagy volt s azt annyira gyors ütemben kellett kielégíteni, hogy be kellett érnünk az alapvető általános történelmi studiumnak