Századok – 1954

Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148

156 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁN \ К VITA ÜLÉSE idején, akkoriban, a fordulat éve körüli szakaszban kellett hangsúlyozni, de ma már nem, A kormányprogramul, a nemzeti egység megszilárdítása nemcsak hogy nem jelenti ezek­nek a kritikai szempontoknak a háttérbeszorulását népi demokráciánk, szocialista építésünk adott új szakaszán, — hanem éppen fokozott elvi éberségre kötelez, a kritika terén való elmaradásunk pótlására, a helytelen nézetek maradványainak elvi harcban való leküzdésére. A kormányprogramul, a nemzeti egység megszilárdítása arra kötelezi történettudományi intézményeinket, folyóiratainkat, hogy messzemenően több támogatás­ban, segítésben, kritikában részesítsék a történetkutatókat, régi szakembereket és fiatal történészeket egyaránt. S éppen ez az a pont, ahol új s bizonyos eredményeket felmutató Történettudo­mányi Intézetünk súlyos hibát követett el : a történészek — régi kutatók és új káderek — nevelésében, fejlesztésében, tudományos és politikai előrehaladásuk előmozdításá­ban. Sok szó esett már arról a komoly hibánkról, amelyet évről-évre magunkkal hordo­zunk anélkül, hogy mindeddig segíteni tudtunk volna rajta : a tervezés túlméretezett­ségéről és zsúfoltságáról, az intézeti munkában kétségtelenül megmutatkozó maxi­malizmusról, ami erőink bizonyosfokú túlbecsülésével, túlgyors eredmények elérésére irányuló törekvésünkkel függ össze. Ez gátja az alapos, elmélyült kutatómunkának, a munkatársak beható specializálódásának ; felszínességre, kapkodásra vezet ; számos munkatársnál jelentős túlterhelést, a munkaidőnek a minőség és az egészség rovására történő meghosszabbítását vonja maga után. Hasonlóképpen éles önbírálattal kell felvet­nünk az Intézet kádernevelő munkájának gyengeségét, fogyatékosságát. Ez legkirívób­ban éppen külső munkatársaink esetében mutatkozott meg. Ha fankönyvmunkálataink pozitívuma volt nagyszámú — Intézeten belüli és kívüli, régi és új történészekből álló — munkatársi gárda mozgósítása, akkor rá kell mutatnunk, hogy általában korántsem foglalkoztunk eléggé mélyrehatóan ezekkel a munkatársakkal, a megbeszélések, konzul­tációk gyakran formálisak voltak ; csak ritkán került sor az elméleti-szakmai problémák­nak menetközbeni alapos megvitatására. Az ellenőrzés sokszor bürokratikus-adminisztra­tív jelleget öltött — amiért személy szerint engem terhel a legsúlyosabb felelősség ; — a tankönyvírók előrehaladása iránti tájékozódásunk pl. nem egyszer abban merült ki, hogy a határidők iránt, s nem a munkájukban felmerült problémák iránt érdeklődtünk. De nem volt sokkal jobb a helyzet a belső munkatársak, különösen a fiatal, kezdő kutatók nevelése terén sem. A fiatal munkatársak problémáiról sokat beszéltünk, de megoldásuk irányában viszonylag keveset tettünk ; nem gondoskodtunk képzettségük hiányainak pótlásáról, s nem egyszer túl nagy feladat elé állítottuk őket anélkül, hogy a megfelelő támogatásról gondoskodtunk volna. Arra sem figyeltünk fel idejekorán, hogy Intézetünk fejlettebb, tapasztaltabb munkatársainak tervei, teendői annyira túlméretezettek, sokirányúak, hogy nem tudják megfelelően biztosítani egyéni fejlődésüket, hogy elmarad­nak az önképzésben, a klasszikusok tanulmányozásában, történeti olvasottságban, az orosz nyelv elsajátításában, nem is beszélve a tágabb értelemben vett olvasottságról, a rokontudományok termékeinek ismeretéről, vagy éppen szépirodalomról. Márpedig mindez — ha kádereink jelenleg még többé-ke vésbbé helyt is tudnak állni munkájukban — amennyiben nem segítünk, előbb vagy utóbb feltétlenül megbosszulódik. Pártunk Központi Vezetőségének határozatai, a kormány programmja arra késztet bennünket, a Történettudományi Intézet munkatársait, hogy kritikusan felülvizsgáljuk eddigi teljesítményünket, feltárjuk hibáinkat és fogyatékosságainkat, mélyen átgondol­juk további terveinket, hogy megalapozottabban és színvonalasabban folytathassuk feladataink teljesítését. Éppen ezért mi is kollegiális, elvtársi — s éppen ezért kemény és kendőzetlen — bírálatot kérünk, olyan éles és őszinte bíráló hangot, amilyet Kosáry elvtárs ütött meg múltkori ülésünkön. Meggyőződésünk, hogy a kölcsönös elvi bírálat és segítség — ez a legfőbb módja a magyar történészek hazafias egysége további megszi­lárdításának. Hajnal István : Mindenekelőtt üdvözlöm tudományunk vezetőségének elhatározását, hogy a régi szakembereket fokozott mértékben be akarja vonni a közös munkába. A mult ülés vitá­jának magas színvonala, sokoldalúsága megragadott engem ; a szókimondó őszinteség pedig szinte szenzáció a magamfajta régi ember számára. Azt hiszem, felszólalásom úgy hozhat valami hasznot, ha óletmunkám tapasztalataira támaszkodom és a magam régi tégláit igyekszem beépíteni az új épületbe. Mert a kritikák között, amik értek, gyakorta éreztem ki a méltánylás hangját is, amiből következtethettem, hogy munkásságomat nem tartják merőben hasznavehetetlennek.

Next

/
Thumbnails
Contents