Századok – 1954

Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148

A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁNAK VITA t! LÉSE • 157 Ami a vita alatt álló kérdést illeti, úgy látom, annak bizonyos genezise van. Elekes Lajos a történészkongresszussal kapcsolatban akart kitekintést adni tudományunk helyzetére és feladataira, de már maga is túllépte eredeti célját. A vita során aztán egyre tágultak az arányok. A magyar társadalomvezetés új irányának megfelelően egy korszak lezárásáról van szó a mi tudományunkban is és egy új korszak megindításáról. Vagy megmaradunk az előttünk fekvő tanulmány kezdeti céljai mellett s akkor egyszerű aktuális elmefuttatás színvonalára s méretei közé kell azt visszaszorítanunk.' Vagy pedig egy alapvető okmány készítésére határozzuk el magunkat egy új korszak bevezetéséül s akkor talán a legjobb mód az, hogy folytatjuk az írásos javaslatok egybegyűjtését és gondos feldolgozás után bocsátjuk végső döntés alá. A vita, úgy hiszem még inkább fokozta a maximalizmust, s a további javaslatoktól is újbólez várható. A történetírás minden területén elő akarunk nyomulni pár esztendő leforgása alatt. Lehetséges vájjon ez? Máris általánosa túlterheltség. Viszont tény az, hogy hacsak egyes pontokon, csak egyes részletekben akarunk új eredményeket elérni, az ilyen elszórt csatározás elveszíti a bizalmat abban, hogy a magyar mult megismerésével gyorsan és gyakorlatilag szolgálhatjuk jelen társadalmunk egész fejlődését. Magam is azon a véleményen vagyok, hogy hacsak egy lépéssel is, előre kell haladnunk az egész vonalon, multunk ismert képének pár év múlva újnak kell lennie, hogy azt érezhessük, haladtunk a törvényszerűségek feltárása irányában, amely érzés minden tudománynak éltető eleme. Miként egyeztethető azonban ez össze erőinkkel? Nézetem szerint oly módon, hogy nem a feladatokat halmozzuk egymásra, hanem kiválogatjuk az egyszerű és könynyebben végrehajtható feladatokat, amelyeknek megoldása azonban általános érvényű eredményekre vezet történetünk minden területén. Mielőtt azonban erre vonatkozóan konkrét javaslatokat tennék, legyen szabad a túlterheltségnek egyéb okaira is rámutatnom. Az egyik ok ősi eredetű. Régi dolog, hogy pl. az archeológia vagy a művészettörténet viszonylag nagyobb anyagi és személyi felszereléssel működik, mint maga az anyatudomány, a történelem, mert hiszen egyéb szervezeteik mellett a múzeumok is nagy mértékben számukra dolgoznak. A mi tudományunktól, a történelemtől várják azt, hogy feleljen az emberi fejlődés összes nagy kérdéseire anélkül, hogy gondoskodnának a munkának ehhez szükséges nagy arányairól. Már a múltban is kifogásoltuk ezt, velem együtt azok, akik hittek a történettudomány gyakorlati jelentőségében, a társadalomfejlődés irányítására felhasználható törvényszerűségeiben. Fel kell tennünk a kérdést : valóság-e az, hogy pl. a földművesosztály és földművelés nemzetközi fejlődésének alapos és teljes megismerése már önmagában legalábbis oly súllyal szerepel az emberi fejlődés megértésére szükséges feladatok között, mint a művészet fejlődésének ismerete? Ha igen, úgy maga az agrártörténet önmagában is ugyanolyan arányú apparátust kíván, mint amilyent a művészettörténet rendelkezésére bocsátanak. S ugyanez áll sorjában tovább, a többi társadalmi osztályok történetére is és a történettudomány többi nagy kérdéseire. Ha a történettudomány valóban politikus tudomány, úgy felszerelésének arányait hatalmasan' meg kell növelni, mert így ahogy vagyunk, nehezen tudunk megfelelni alapvető feladatainknak. A túlterheltség másik okát abban látnám, hogy nem tudjuk ott fogni meg a dolgokat, ahol egyenesebben haladhatunk általánosabb eredmények felé. A feladatok, amiket magunk elé tűzünk, túl súlyosak, túl komplexek. Ennek a következménye az, hogy a feldolgozások gyakran elsietve, a tények változatosságát elmosva vonják le következtetéseiket, elsietve kapcsolják be a törvényszerűségekbe a jelenségeket, azaz sematizmusba tévednek. Ha pedig ragaszkodnak a tényekhez, az ok egyszerű leírásánál maradnak. Az előttünk fekvő tanulmány többszörösen kitér ezekre a hibákra, de a vita mindezideig aránylag kevéssé foglalkozott ezzel a fontos módszertani kérdéssel. Törvényszerűségek felé haladás nélkül nincs történettudomány. A mult években, a szovjet történetírás hatását vizsgálván a nyugati történetírásra, meglepődve láttam, hogy a régi nyugati iskola fokozatosan feladta addigi tanítását, hogy a társadalomfejlődésben törvények nem kereshetők. Sokasodtak az összefoglaló feldolgozások, amelyek különböző kísérleteket tettek valamiféle fejlődéstörvények megállapítására ; ha gyakran leplezve is, az egész nyugati történetírásban előnyomult az utolsó negyedszázadban ez a tendencia. Gyakran nyíltan a marxizmust veszik példának, gyakran tagadják ezt, vagy elhallgatják, de szemmelláthatólag mégis sandítanak feléje. Kétségtelen e szempontból a marxizmusnak és a szovjet példának általános hatalmas expanziója. A sematizmus és a puszta tényhalmozás egyaránt akadályozzák ezt a folyamatot. Nézetem szerint tehát, mint mondtam, egyszerűbb, homogénabb kezelést kívánó problémákon kell kezdenünk, amelyek alkalmasabbak általánosabb érvényű eredmények kidolgozására ; másrészt pedig a magyar problémákat a hasonló jelenségek nemzetközi összehasonlításával kell általános jelentőségű problémákká kitágítanunk. Nagy örömmel láttam Elekes tanul-