Századok – 1953
Tanulmányok - Mód Aladár: Marx és a magyar történelem 30
MARX ÉS A MAGYAR TÖRTÉNELEM 55 / 47 fogadása a történetírásban sem automatikusan lesz azonossá a marxizmus tényleges alkalmazásával és népünk jelen harcainak szükséges és következetes ideológiai támogatásával. Ha le akarjuk mérni a pártos álláspont helyes és következetes érvényesülését történetírásunkban, úgy ezt elsősorban történetírásunk főfeladatainak helyes kijelölésén, s az egyes feladatok megoldását tekintve, a marxista módszer tényleges és helyes alkalmazásának az ellenőrzésén keresztül kell tennünk. Hogy meghatározzuk jelen történetírásunk stratégiai feladatát, induljunk ki az ellenforradalmi kor történetírásának bírálatából. Az ellenforradalmi kor történetírói a 67-et követő ú. n. liberális történetírást főként két szempontból támadl ák. Elsősorban általában bírál! ák és elvetették, mint egyoldalúan csak politikai szempontokból kiinduló történetírást, mondván, hogy »a tisztán politikai történetírásnak nincs iránytűje.«3 5 Ebben a bírálatban volt egy rész igazság is. A csak politikai szempontból kiinduló, a politikai harcok gazdasági okait, a gazdasági alapot figyelmen kívül hagyó történetírás nem értheti meg a történelem valóságos menetét és törvényszerűségét. Az ellenforradalmi kor történetírása azonban természetesen nem a történelem materialista magyarázatával kívánta megoldani nemzeti,történelmüknek a liberális történetírás által megoldatlan kérdéseit. Ellenkezőleg. A szabadságeszmével egybeforrt nemzeti gondolat helyett a realitás minden elemét nélkülöző vallás és a faj fogalmát állítva a nemzeti történet középpontjába, a liberális kor történetírásának még korlátozott értelemben vett valóságos tartalmát, minden — még korlátozott értelemben — progesszív tendenciáját is megtagadta és felszámolta. Az ellenforradalom történetírói azonban a liberális kort nemcsak általában, mint politikai történetírást, hanem mint pártos történetírást is bírálták a liberális kor történetíróit, akik 1848-at és a nemzeti történetet a függetlenségi párt és a közhangulat álláspontjából kiindulva értékelték és fogták fel. Sőt bírálták a 67-es álláspont képviselőit is, mint opportunistákat, mint megalkuvókat, mint olyan irányzat képviselőit, akik félve a nemzeti közhangulattól, félve a népszerűtlenségtől, behódoltak'és nem mertek nyíltan szembefordulni a nemzeti közhangulat Rákóczit, Kossuthot, a nemzeti szabadságharcokat eszményítő nézeteivel és képviselőivel. Az ellenforradalmi kor történetírása tehát a pártos történetírás bírálatából indult ki. Természetesen mindez nem jelentette azt, hogy az ellenforradalmi kor történetírása nem osztályérdeket, nem politikai célt szolgált, maga is nem pártos álláspontról nézte és értékelte a magyar történelmet . Miként a politikust, a történetírót is nem elvi álláspontja, pártatlanságát hangoztató kijelentései, hanem tevékenysége és e tevékenységen keresztül kifejezésre jutó osztályérdekek alapján kell megítélnünk. Az ellenforradalmi kor valóságos pártálláspontja nemcsak abban jutott kifejezésre, hogy az ellenforradalom és a klerikális reakció szolgálatában a szabadságharcok korával szemben a középkort, Kossuthtal szemben III. Károly és Mária Terézia korát állította eszményképül és előtérbe, nemcsak abban, hogy a rendi alkotmányt »a történelmi múlt és a vallásos hit glóriájával« vonta be, de elsősorban és döntő módon abban jutott kifejezésre, hogy a magyar munkásosztályt és tudatos képviselőjét : pártját — és ennek történelmi küzdelmét mint a nemzet-36 Szekfü Gyula : A politikai történetírás. — Ld. Hóman Bálint (szerk.) : A magyar történetírás új útjai. Bpest, 1932. 408. 1.
