Századok – 1953

Szemlék - A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. szerk.: Andics Erzsébet (Ism.: Révész Imre) 147

150 SZEM LE áll majd vissza a magyar központi igazgatásban, akkor »trágyadombról árnyékszékbe jutunk.« (394.) Ahogy valamennyiöket egyesíti vagyonuk rettegő féltése, úgy fűti mindnyáját a nemzet ügyének képviselői, elsősorban Kossuth iránti mérhetetlen gyűlöletük, melynek megnyilatkozásai nem egyszer az őrjöngéssel határosak (különösen épületesek Károlyi László meg Pálffy Móric tajtékzásai 136—140., 181 — 183). Kossuth pokoli politikája — így riadozik Esterházy Móric már 48 májusában — anyagilag és erkölcsileg a. halál szélére sodorta az egész arisztokráciát, úgy hogy itt már nem segíthet az az egyébként valami vigasztalást jelentő jó hír sem, ha igaz, hogy Kossuth tüdeje komolyan meg van támadva! (86.) Természetes, hogy emiatt a jövőre vonatkozó terveikben és javaslataikban kiemelkedő helyet foglal el a bosszúállás lihegő vágya : Dessewffy Emil maga elismeri, hogy rendcsinálási javaslatai Caraffára- emlékeztetnek — de hisz nem mehet másképpen ! (202.) Szécsen Antal — ez a jó darabig még 1867 után is a magyar tudományos és irodalmi ( !) élet állítólagos értékei közt számontartott és körüludvarolt nagyképű gróf — túlságosan engedékenyeknek találja Windischgrätz pacifikáló módszereit (390.) s nemcsak ezt mártja be alaposan a külföldre szökött vén Metternich előtt — akit a magyar és európai ellenforradalmárok még a bukása után sem tekintenek kihúzott sorsjegynek — , hanem a sötét herceg-tábornagy előtt csúszó-mászó magyar- urakat is (496.). Ezek a »gutgesinnt« magyar urak egyébként olyan gyalázatosan árulkodnak egymásra Windischgrätz, illetőleg Weiden altábornagy előtt is, hogy az még a viharedzett marsallt is felháborítja s természetesen »a magyar jellemet« illető útálkozó kijelentésekre fakasztja (442-444.). ' • ( Semmi sem érthetőbb ezek után, mint az, hogy a nagybirtokos arisztokrácia — a nemzeti ügyet mindvégig hűséggel és becsülettel szolgáló kis töredékét leszámítva — a legelső szóra engedelmes eszközül ajánlkozik a pacifikálás munkájának gyakorlatban való közigazgatási és törvénykezési keresztülvitelére is. Kötetünk a legbővebb dokumentációval szolgál ehhez — annyira, hogy itt egyes példákat kiválogatni szinte lehetetlen — s egyben néhány kirívó esettel azt is szemlélteti, hogy ez urak közül' nem egy külön is már előre megfizettette, vagy legalább is szörnyen szerette volna megfizettetni magát ezekért a szolgálataiért (Apponyi Antal 154—155., Dessewffy Emil 59. sk., 122—127., Bethlen Lajos 101 —102.). Nem ok nélkül magasztalja Dessewffy Emil a fiatal császárban nemcsak a »ragyogó tehetséget«, hanem azt is, hogy »pénzzel nagylelkű« (394.). Az aztán kiííönösen fájdalmas látvány, hogy ezek az erkölcsi posványban gázoló s nagyon kevés kivétellel még átlagos politikai tanultsággal sem rendelkező emberek milyen hamarosan megtalálják — az osztályérdek végéőleg közös volta miatt — a maguk szövetségeseit a nagyobb birtokú középnemességben. Pedig emennek erkölcsi és politikai színvonala, hazaíiassága, a nemzet ügye iránti felelősségérzete nagy átlagban összehasonlíthatatlanul különb az arisztokratákénál — s mégis, ama tagjait, akiknek a forradalomtól anyagi ós egyéb tekintetben legtöbb félni és félteni valójuk van, az arisztokraták példája egyre szaporodó tömegekben ránt ja magával az ellenforradalom szolgálatára Windischgrätz előnyomulásakor. Ennek legszégyenletesebb példája ifj. Pázmándy Dénesnek, a 48-as országgyűlés áruló elnökének (1832 — 36-ban még az »országgyűlési ifjúság« egyik merészhangú tagjának!) és Ghyczy Kálmánnak, a 48-as kormány igazságügyi államtitkárának (1861-ben és azután is sokáig szereplő, egy darabig éppen »balközépi« politikus!) szolgai behódolása már 1849 januárjától (399., 412-^-418.). Windischgrätzhez benyújtott nagy emlékiratuk Magyarország újrarendezéséről egyebek mellett azért is különös figyelmet kíván, mert ebben már a 67-es dualizmus rendszere lényegileg éppúgy fel van vázolva, mint á Dessewffy-fóle és más főúri memorandumokban a 67 előtti összmonarchikus kísérletezések többféle változata. Az 1867-i »kiegyezés« — amint már ezek az előzmények világosan előrevetítik — valójában nem »a trón és a nemzet« kibékülése, illetőleg kompromisszuma volt (az 1945 előtti politikai, történeti és pedagógiai irodalom hamis tanítása szerint) — hanem az arisztokrácia ós a középnemesség már 48/49-ben megindult együttműködésének ünnepélyes szentesítése a külpolitikailag megroppant, pénzügyileg csőd felé sodródó s ennélfogva arisztokrafciára és középnemességre egyaránt rászoruló monarchikus hatalom által : hármójuk eltérő, ha nem islényegileg ellenkező érdekeinek összeegyeztetése a »korona« mágikus fényében, és a már akkor erős osztrák s még oeak fejledező magyar ipari és bankkapitalizmus nyújtotta új szanálási lehetőségek igézete alatt. Nevezetes anyagot találunk a kötetben arra vonatkozólag is,, miként igyekszik az ellenforradalmár arisztokrácia biztosítani az egyházaknak teljesen az összbirodalmi állami akarat szolgálatába állítását. Dessewffy Emil (269 — 271.), kivált pedig Andrássy