Századok – 1953

Szemlék - A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. szerk.: Andics Erzsébet (Ism.: Révész Imre) 147

N SZEM LH 149 értékesítése, amelyeket ebből a szempontból vagy éppen senki sem vallatott meg, vagy ha megvallatott is, távolról sem merített ki, legkevésbbé éppen a nagybirtokos arisztokrácia szerepének megvilágítására. Olyan szélességben és mélységben, ahogyan az itt — a mű sajátos célkitűzésének megfelelően — történik, eleddig még a hazai anyagot (az Orsz. Levéltár különböző osztályai, ill. gyűjteményei, az Orsz. Széchényi-könyvtár kézirattára) sem búvárolta át senki, a külföldit pedig (bécsi házi, udvari és állami, valamint hadilevéltár, Erdélyi Múzeum levéltára, Mettemich-levéltár Plassy) még sokkal kevésbbé — sőt a két legutóbb említett, legalább is e sorok írójának tudomása szerint, eleddig még egyáltalán nem is került rendszeres vizsgálat alá a magyar forradalom és szabadságharc történelmi megismerésének meggazdagítása és elmélyítése érdekében. Néhány szórványos és teljesen megokolt esetben a gazdag gyűjtés kiegészül nyomtatásban már előzőleg megjelent , de ma már csak nagynehezen hozzáférhető anyaggal is. A kötet 46 — 337. sorszámok alatt (ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy az 1 — 45. sorszámozású anyag időrendileg a március 15-ét közvetlenül megelőző eseményekhez kapcsolódik s az I. kötetben fog jönni, bevezető jelleggel) összesen jóval több, mint háromszáz darab dokumentumot tartalmaz : t. i. jó egynéhány sorszám alá betűsorozással több, egymással a legszorosabb tárgyi és időrendi kapcsolatban levő irat van egybefoglalva — igen helyesen. Minden számot pontos regesta vezet be, az idegennyelvű szövegekhez bő magyar kivonat, sőt a legjellemzőbb részek szószerinti fordítása csatlakozik ; a megértést ós a tanulmányozást lábjegyzetek segítik elő. A tartalmi és módszeri ismertetés és móginkább bírálat részleteibe belehatolni, azt hisszük, nem volna helyénvaló addig, amíg a tervezett három kötetből csak egy. . mégpedig épp a középső tehető vizsgálatunk tárgyává. Ily esetben az ismertetés szükségképpen ki van téve annak, hogy félszeggé válik, a bírálat pedig ezenfelül még méltánytalanná is. Itt tehát legyen szabad csupán néhány legfontosabb utalásra szorítkoznunk s néhány olyan észrevételt tennünk, amelyeknek a későbbi kötetek összeállításakor talán hasznát lehet majd venni. Már ennek az I. kötetnek anyagából kiderül, hogy pontosan az ellenkezője igaz Berzeviczy Albert amaz állításának, amely szerint a magyar ókonzervatívok (tehát az ellenforradalmár nagybirtokos arisztokrácia politikai élcsapata) »majdnem kivétel nélkül jó hazafiak voltak, de az üdvöt ott keresték, ahová többé nem volt visszatérés : az 1848 előtti állapotok alapján.« (Az absolutismus kora Magyarországon I. 195.) Az igazság, amely mellett letagadhatatlanul tanúskodik kötetünknek minden lapja, épnen az, hogy ebben a társaságban még kivételképen sem igen akadtak olyanok, akikre — bár csak a legszerényebb polgári mértékkel mérve is — alkalmazható lett volna a »jó hazafi« jelző. Annál kevésbbé, mert hiszen ezek az állítólagos jó hazafiak, amikor a »haza üdvét« keresték — mint a kötetünkben közölt nagyfontosságú memorandumok egész sora bizonyítja — többségükben egyáltalán nem csupán a »restitutio in integrum«-ot hangoztatták, tehát nem pusztán a 48 előtti »rendi alkotmány« alapjára óhajtottak visszatérni, hanem, bár egymás közt eltérő árnyalatokkal, az »összmonarchikus« gondolatnak voltak-a szószólói, vagyis »korszerűen« tovább kívánták volna fejleszteni 1847-et, olyan elgondolások szerint, amelyekben (ismételjük, a legszerényebb mértékkel mért) hazaszeretetnek, a nemzeti önállóság féltésének, a nép java és fölemelkedése kívánásának nem pislog egyetlenegy szikrája sem. Ők az egész hatalmas nemzeti .megmozdulásban nem képesek egyebet látni, mint »kommunizmust« (ez a dicsőséges név'az ő szűk és sötét agyuk számára természetesen nem egyéb, mint a rablás szinonimája) ; minden akciójukat, tervezgetésüket, memorandumozásukat vagyonuk hitvány féltése alapozza meg ; reszketnek a »koldusbotra« jutástól (28. 51.), szívük szerint egyetértenek a bukott Metterniehhel. aki szerint ma » mindenki fehér [azaz ellenforradalmár], akinek veszteni valója van« (224.) és zajosan helyeselnek Windischgrtitznek, akinek az a véleménye, hogy »in dem Besitz« kell keresni a konzervatív elv támaszát (501.), a monarchia nagybirtokos nemesség nélkül nem állhat fenn (334.), arra nem támaszkodni a monarchia részéről öngyilkosság volna (464.) Ezen a közös alapon legfeljebb csak másodrendű jelentősége van az egyes javaslattevő és magukat felkínáló arisztokraták közötti kétségtelen nézeteltéréseknek a »pacifikálás« és az új állami berendezkedés módja és mértéke tekintetében Ezen nézeteltéréseknek a végigelemzése igen tanulságos lesz akkor, ha majd az egész anyag előttünk fog feküdni — de a dolog lényegén ezek éppúgy nem változtatnak egyik esetben sem, mint ahogy nem teszi vigasztalóbbá a képet a visszataszítóan cinikus Dessewffy Emilnek a saját osztálya fölött is — persze Bécs használatára — megsuhogtatott ostora (»a nemesi osztályok . . . végképpen erkölcsi csődbe jutottak«, »a magyar főnemesség, belsejében tökéletesen elrothadt, javíthatatlan emberfaj« 268.), meg az a nem éppen mágnásos eleganciával kifejezett véleménye, hogy ha a 48 előtti bürokrácia