Századok – 1953

Szemlék - Elekes Lajos: Hunyadi (Ism.: Karácsonyi Béla) 142

146 \ SZEMLE Elekes Lajcs kcnyvének megjelenése kiemelkedő állomás tudományos történet írásunk fejlődésében. Alapvető mondanivalójával, megállapításaival, eredményeivel, a kutatás és feldolgozás módszerével teljesen egyetértünk. Alig egy-két részletkérdés vethető csupán fel, — a már fentebb említetteken kívül — ahol kevésbbé meggyőzőnek, vagy megalapozottnak látszik a szerző felfogása, eljárása. így vitatható, hogy nem lett volna-e helyesebb a befejező értékelőfejezetet tehermentesíteni az olvasóközönség legnagyobb részét kevésbbé érdeklő historiográfiai áttekintéstől és ezt egy bevezetésbe, vagy függelékbe rakni. Nem lehet teljesen egyetérteni a historiográfiai résznek Teleki művére vonatkozó értékelésével sem. Teleki nagy munkája — számos hibája ellenére — a magyar polgári történetírás egyik legkiemelkedőbb alkotása, melynek hibáira helyes ugyan rámutatni, de döntően mégis pozitívan kell értékelni. Sémmikép sem lehet negatívumként elkönyvelni azt, hogy Teleki nem érvényesített olyan szempontokat, amelyeket csak a marxista történetfelfogás vetett fel. (Viszont hibáztatni kell a mű elején megadott lapalji bibliográfiai jegyzetekben az orosz és szovjet munkák említésének teljes hiányát, holott az orosz és szovjet tudomány behatóan foglalkozott a török birodalom, Bizánc ós a balkáni államok történetével, — elég csupán Florinszkij, Levcsenko, Pagagyin, Szmirnov, Szokolov, Vasziljevszkij, Uszpenszkij, valamint Gorjanov, Grekov, Gyerzsavin, Tyihomirov és Udaljcov nevére utalni.) Bővebb tárgyalást érdemelt volna a rendiség fejlődése Zsigmond korától kedzve : az 57 — 58. oldalon csak futólagos említés történik a megyei nemesség »szervezkedéséről« s így-eléggé előkészítetlenül bukkan elő 1437-ben a »rendi unió« — nem beszélve arról, hogy a rendi állam és a centralizáció kapcsolata teljességgel homályban marad az olvasó előtt (292. 1.). Nem teszi világosabbá a képet a 483. oldalon szereplő megjegyzés (a rendi állam továbbfejlesztése a központosítás vonalán) sem. Az 1437-es erdélyi parasztfelkelésnél a városi plebejusok mellett feltetlenül kiemelve kell említeni a románok részvételét (62. 1.). Elekes elvtárs hosszú idő óta behatóan foglalkozik a románok történetével. Régebbi munkásságával kapcsolatban — igen helyesen — konkrét önkritikai szempontokat is felvet (73. 1. 1. sz. jegyzet) s ezt példamutató kezdeményezésként könyvelhetjük el. Az 1397-es törvénynek az ú. n. telekkatonaságra vonatkozó rendelkezését ismertetve a szerző felveti azt a kérdést, hogy vájjon a jobbágyoktól szedett pénzadóról van-e szó, amelyen zsoldosokat kívántak- volna fogadni, vagy a jobbágyok felfegyverzéséről. Elekes elvtárs szemmell áthatóan óvatosan nyúl a problémához, s csak az 1454-es szövegre való hivatkozással kockáztatja meg azt-a feltevést, hogy esetleg magukat a jobbágyokat kötelezték volna katonáskodásra (40. 1.). Ennél korábbi perdöntő adattal is rendelkezünk azonban : mindkét 1437-es kolozsmonostorí1 egyezményben előfordul a parasztok hadbaszólítása a török ellen. A második egyezmény idevonatkozó részöt más összefüggésben, a parasztságnak a marosszentimrei vereség után Mezid bég serege elleni mozgósításával kapcsolatban említi a könyv (151.1. 6. sz. jegyzet), de ezt a telekkatonaságra vonatkozó törvényekkel együtt »papírosrendelkezésnek« tartja. Ez a felfogás téves. A második kolozsmonostori egyezményről tudjuk, hogy — bár a parasztok ismételt győzelme után jött létre — az első egyezménynél kedvezőtlenebb feltételeket ró a parasztságra ; az első egyezményhez viszonyítva az uralkodóosztály jobban tudta érvényesíteni, benne a maga ^karatát. Ebben a második egyezményben azt olvassuk, hogy a parasztok a vajda, vagy az alvajda parancsára kötelesek hadbaszállni az ország ellenségei ellen. A szöveg minden kétséget kizáróan azt bizonyítja, hogy ez a rendelkezés csakis az uralkodóosztály kívánságára kerülhetett bele a második egyezménybe. Joggal felvethető, van-e értelme annak, hogy egy ilyen utasítás végrehajtására kötelezzék a parasztságot akkor, ha az uralkodóosztály egyáltalán nem akarja a jobbágyságot mozgósítani. De véglegesen eldönti a kérdést az első egyT

ezmény szövege, amelyben arról van szó, hogy a bandérium -tartására kötelezett főurak gondoskodjanak megbízható hadi figyelőszolgálatról és ezáltal kerüljék el a jobbágyok kósza híreken alapuló hiábavaló hadbaszólítását. A megszövegezés világosan mutatja, hogy ez a rendelkezés viszont a parasztok követelésére került bele az első egyezménybe, nyilvánvalóan a tapasztalatok eredményeképpen, vagyis : a jobbágyokat többször feleslegesen hívhatták hadba, tehát szó sinos »papírosreiidelkezésről.« Viszonylag gyengén sikerült rész az, amely Hunyadinak az osztályellentétek »elkendőzósére«-s ezáltal a törökellenes összefogás erősítésére irányuló törekvéseit fejtegeti (352 — 353. 1.); itt némi bizonytalanság érezhető az osztályharc és függetlenségi harc dialektikus összefüggését feltáró marxista felfogás alkalmazása terén, s az óvatos megfogalmazások között végeredményképpen elveszett a mondanivaló lényege. Ugyancsak az osztályharc kérdésével kapcsolatos az a megállapítás, hogy a magyar urak Zsigmond