Századok – 1952

Tanulmányok - Tarle; J. V.: Mihail Illarionovics Kutuzov; a hadvezér és diplomata - 778

MIHAIL ILLA RIONO VICS KUTUZOV; A HADVEZÉR ÉS DIPLOMATA 787 különböző időpontokban Oroszországba betörő, kitűnően felfegyverzett 600.000 főnyi sereg kiűzése, ill. helyesebben megsemmisítése Oroszországot dicsőséggel övezte, és megérdemelt fenyegető válasz volt az agresszornak, de még nem jelentette a rabló császárság megsemmisítését. Kutuzov — a diplomata és politikus — sokkal jobban tudta és sokkal finomabb érzékkel fogta fel, mint a vele vitázó Sándor cár, hogy a rabló császárság szétzúzásának széleskörű programmja szempontjából Oroszország nagy győzelme nem befejezése, hanem kezdete az ügynek. A forradalom által Franciaországban szétrombolt feudális rend romjain felépített államszervezet erejét Kutuzov legalább úgy ismerte, mint N. P. Rumján ce v vagy M. M. Szperanszkij, de tőlük és a körülöttük csoportosuló elemektől eltérőleg nem hitt a két császár által Tilsit ben létrehozott nemzetközi politikai kombináció szilárdságában és életképességében. A kievi ill. vilnai kormányzónak, akit Tilsit után teljesen távoltartottak a magas politika kérdéseitől, nem nyílt alkalma rá, hogy akárcsak egyszer is kinyilvánítsa elvi nézetét a dolgok lényegéről, mert senki sem kérte fel erre, de amikor 1811-ben a dunai hadsereg főparancsnoka lett, úgy vezette a katonai és diplomáciai ügyeket, ahogy azokat irányítani lehetett és kellett, nem Konstantinápolyt tartva szem előtt, hanem a távoli jövőben Párizst. Minden Napoleonnal kötött békekötés csak fegyverszünet, amilyennek a tilsiti szövetség is bizonyult. Hosszadalmas, véres háborúkra volt még kilátás . . . Oroszország »szövetségeseiben« Kutuzov az elkövetkező harcban vagy nem bízott, vagy csak igen kevéssé. Ausztriában és Poroszországban kevéssé bízott, Angliában egyáltalán nem bízott, amit minden kertelés nélkül szemébe is mondott Wilsonnak, mikor az nagyképűen olyan tanácsokkal traktálta, hogy energikusabban folytassa a háborút. Megjegyzem egyébként, hogy •Kutuzov ellenoffenzívájának jövőbenéző számításait és mély tartalmát Wilson sohasem is tudta felfogni, úgy mint barátja, Alekszandr Pavlovics tudósító sem. Kutuzov igen megrendült egészséggel fejezte be 1812-es győzelmes hadjáratát. Ez a háború igen nagy megerőltetést jelentett neki. A katonák istenítése és feltétlen bizodalma, egész különös adottsága a parancsolásra, amely szájából mindig úgy hangzott, mint a gyengéd kérés, értelmének lebilincselő tisztasága, jellemének elragadó nemessége — egyszóval mindaz, amivel az embereket már élete első éveitől kezdve lefegyverezte, természetesen sokat segített neki abban, hogy minden fáradtsága, a környezete előtt ügyesen palástolt, időnként visszatérő gyengélkedése mellett is, el tudja viselni a munka és a felelősség hihetetlenül súlyos terheit. Az öregember, akinek a borogyinoi csatától (1812 szeptember 7.) halála napjáig (1813 április 28.) kereken véve mindössze hét hónapja és három hete volt hátra, rendkívül súlyos munka terhét hordozta. Olvassuk csak végig a vezérkari parancsnokság »Hadtörténeti Levéltári Közleményei«-nek XVIII, XIX, XX. kötetét, ahol mindazok a dokumentumok (levelek, határozatok, iratok és diktált anyag, stb.) ki van adva, amelyek Kutuzov keze alól kikerültek. És ha valakinek nincs türelme ehhez a »mindennapi« olvasmányhoz (holott mindenkinek, aki Kutuzov szerepét meg akarja érteni, szüksége van ilyen türelemre), de legalább megnézi, átlapozza ezeket a köteteket (és ezekben még távolról sincs benne minden!) — nem tudja megállni, hogy a csodálattól fel ne kiáltson. Hiszen mindazt, amit Kutuzovnak küldtek, nem volt elég csak elolvasni a vezérkarnál, hanem határozni is kellett minden ügyben, át kellett gondolni