Századok – 1951

TANULMÁNYOK - Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata 30

RÁKÓCZI TISZÁNTÚLI HADJÁRATA 11)7 Rákóczii — a'Lkalmasaik-е arra, hogy hónapokon át egy helyben állva ostromoljanak egy védelemre jól berendezkedett, elég erős várat, melyet „egy igein tapasztalt tábornok" véd? Használhatók-e arra, hogy rendszeresen és pontosan elzárják a világtól, kiéheztessék, s a döntő pillanatban rohammal elfoglalják? A fejedelem határozott nem-mel felelt a magának feltett kérdésre, s mint annyiszor, most is hivatkozott tiszti- és altiszti karának alkalmatlanságára, mert ezt tekintette hadserege legnagyobb hiányosságának: „csapataimat olyan tisztek vezették, akik teljességgel tudatlanok voltak a háború tudománya és fegyelme tekintetében". Tehát előre tudta, hogy serege, mely ostromszerökkel sem volt felszerelve, nem fogja megvenni a szatmári várat. Szatmár hosszú — majd másfél esztendőre terjedő — ostroma mindenben igazolta Rákóczi véleményét: „nagyon kellemetlen dolgokat lehetett előre látni". „Veszedelmesnek és oktalanságnak tűnt fel" előtte „az időt vesztegetni a Szaitmár melletti síkságon", mikor semmi reménye sem lehetett a vár meghódítására, mégis úgy határozott, hogy Margitátől Szatmár felé fordul, s jeleniétével közömbösíti azt a nagy veszélyt, amelyet Glöckelsperg hadereje jelentett a meghódolt vármegyékre nézve. Elhatározta, hogy megvédi kitöréseiktől a tiszántúli földet. Nemes elhatározás volt, hasonló ahhoz, amelyet a bihari rácok ellen intézett támadás indokolásánál már láttunk. A haza atyja nem hagyhatja cserben azokat, akiik gyermeki bizodalommal, kételkedés nélkül tették sorsukat az ő kezébe. Csapatait „tisztélet és tekintély övezte", s ez elsősorban azoknak a szeméből sugárzott feléje, akiket az ellenség támadásával szemben megvédelmezett. Rákóczi elhatározásaiban mindig találunk érzelmi motivációt és erkölcsi indítékot, de — sohasem a hadviselés érdekének rovására. A hadvezér szemével is mérlegelte helyzetét, melyet a természetében rejlő óvatosság és bizalmatlanság miatt is, korántsem talált olyan kedvezőnek, -mint amilyennek azt mások látták. Nem tudott szabadulni attól a félelmétől, mely a hegyek közül való kitörésének első percétől kezdve folyamatosan meg volt benne, hogy két tűz közé szorítják. Nem mert élére állani az indulóban lévő felvidéki hadműveleteknek — pedig szívesebben lett volna. most Ősegénél a Tisza partján, ahol már a szályok készen állottak csapatai költözésére — mert attól tartott, hogy a „Montecucculi-ezred csatlakozik Kleklesperghez a Szamos folyó védelme mögött", s az egyesült császáriak „könnyen szétszórhatják fegyvertelén, tévelygő csapatait". Mi is kérdezhetjük: miért nem hajtották végre ezt a helyzetükből adódó, s szinte magától értetődő hadműveletet, holott az első időkben a Haditanács erre építette azt a reményét, hogy még a Tisza mögött el tudja nyomni a felkelést. Csak egy magyarázat lehetséges: nem merték. Nem mintha a kuruc hadsereg katonai értékét túlbecsülték volna, hanem mert a császári őrségek parancsnokai maguk sem voltak jobb véleménnyel saját katonáikról hűség tekintetében, mint Rákóczi a balgáéiról szakértelem és fegyelem dolgában. Mikor a kurucoknak már egyikét kompániám menő német katonaságuk volt, s számuk mindenik vár alatt nőtt, nem volt tanácsos kipróbálni a megmaradottak hűségét, hiszen zendülések még a szatmári várban sem tartoztak a ritka események közé.10

"' Rákóczinak igaza volt abban, hogy serege még távolról sem alkalmas rendszeres, kitartást és vasfegyelmet igénylő hadműveleteikre, de éppen azért, mert fluktuáló forradalmi tömeg, és sök helyen még a fegyverre kelő néppel azonos, arra teljesen alkalmas és jó, hogy megfélemlítse és megbénítsa az ellenség mozdulatait. A nép fegyveres forradalma elnyomói ellen húzta keresztül liées ama naiv elképzelését, hogy a kuruc Tiszántúlon térképre rajzolt vonalakkal meg lehet határozni a hadműveletek irányát. 202

Diarium: aug. 18.