Századok – 1951

KÖZLEMÉNYEK - Barla István : A magyar szabadságharc vezetői és a bécsi októberi forradalom 443

A MAGYAR SZABADSÁGHARC VEZETŐI ÉS A BÉCSI OKTÓBERI FORRADALOM Azokban az órákban, amikor a fiatal magyar honvédsereg Pákozdnál diadalmas csatát vívott az udvari reakció zsoldosának, Jelilacsicsnak a seregé­vel, Kossuth útban volt a pest—szolnoki vasúton, hogy folytassa szeptember 24-én megkezdett toborzó körútját, amelyet a Lamberg megbízatása követ­keztében előállott politikai helyzet miatt szakított meg. Lamberg fölött ítélt a pesti nép s Kossuth — megtéve a legszükségesebb intézkedéseket — sietett vissza az Alföldre, hogy a Tiszántúl népét is talpraállítsa az ellenségtől fenyegetett főváros védelmére. Több mint két hete tartott már ekkor a magyar sereg visszavonulása Jellacsics elől és Kossuth nem bízott abban, hogy az óvatos, ingadozó s a magyar forradalom ügye iránt közömbös, vagy éppen ellenséges vezetők a határozott parancsok ellenére is csatát vállalnak, mielőtt hátrálásuk során a főváros közelébe nem jutottak. Nem kétséges ugyanis, hogy ha Kossuth tudta volna a döntő csata időpontját, maga is a táborba sietett volna, hogy személyes jelenlétének felmérhetetlen erejével segítse kivívni a győzelmet. Pesten azonban Kossuth indulásáig mit sem tudtak még a készülő, majd a folyó ütközetről-s így történt, hogy Kossuth nem lehetett jelen sem a győzelem kivívásánál, sem a rákövetkező fontos döntések meg­hozatalánál.1 Kossuth szeptember végi és október eleji toborzó körútja egyike törté­nelmünk legszebb hagyományainak s jelentősége mérhetetlen mind a szabadság­harc további menete, mind népünk politikai tudatának fejlődése szempont­jából. Nem az első eset történelmünkben, hogy a hivatalos államvezetés köz­vetlenül a néphez fordul válságos helyzetben, de először fordul elő, hogy a nép a maga ügyének tekinti azt az ügyet, amelynek védelmére harcba hívják s testestől-lelkestől egynek érzi magát azzal, akinek ajkáról a harcba hívó szót hallja. A nép személyes találkozása azzal a Kossuthtal, akinek vezető szerepe volt a jobbágy szabaddá tételében, a társadalmi válaszfalak ledön­tésében, aki az adó egyrészét áthárította a volt kiváltságos osztályok vállaira, aki az ipart és kereskedelmet kiszabadította a feudalizmus béklyóiból s aki most iBécs gyarmati és politikai elnyomása ellen hívott harcba, egybeforrasz­totta az Alföld népét a magyar forradalom ügyével. Ezektől a napoktól kezdve az Alföld magyar népe biztos bázisa volt Kossuth ügyének, amely szemében azonos volt a forradalom társadalmi és politikai vívmányainak összeségével; a balsiker idején a szabadságharc ügye a Tiszántúlon veti meg a lábát, a Tiszántúl népe adja azt az erőtartalékot, amelyre támaszkodva ki lehet vívni a diadalmas tavaszi hadjárat kirobbanó sikereit s a bukás óráiban iis azoin a földön lobog legtovább az ellenállás tüze, amelyen Kossuth 1848 őszén harcba szólította a népet. S egyenes folytatása ennek a magatartásnak az ! A pákozdi csatát elhatározó haditanácsra és a csata lefolyására 1. Borús József tanulmányát (A pákozdi ütközet) a Katonai Figyelő 1951. szeptemberi számában.

Next

/
Thumbnails
Contents