Századok – 1951

KRÓNIKA - 285

290 KBÓNIKA sok tartása, a dolgozókkal való közvetlen kapcsolat ezen a téren is hatalmas segítséget nyújthat történészeinknek«. Az egri Pedagógiai Főiskola tanára, Szántó Imre jelentkezett ezután szólásra. Hozzászólása első részében azokról a feladatokról beszélt, amelyek az egri történészekre várnak Eger vára ostromának 400. évfordulója alkalmából. „A vár védői egyszerű emberek, közvitézek, parasztok, deákok, mesteremberek s az öt pattantyús kivételével valamennyien magyarok voltak" — hangsúlyozta Szántó Imre. Beszámolt azokról a lépésekről, amelyeket eddig tettek a 400 éves forduló megünneplésére. A Hevesmegyei Népújság rendszeresen foglalkozik az 1552. évi ostrommal kapcsolatos események felelevenítésével. A helybeli történészek a legnagyobb készséggel ajánlották fel közreműködésüket. Az Állami Filmgyártó Vállalat tervbe vette egy, a vár 1552. évi viadalával kapcsolatos történelmi film előállítását. A Híradó- és Dokumentum-Filmgyár Eger vár történetéről és a török időkről készít iskolai történelmi oktatófilmet, amelynek munkálatai máris folyamatban vannak. Szántó Imre bejelentette, hogy megalakítják Egerben а Társulat Északmagyarországi csoportját, amelynek jövő évi fontos programmja lesz a 400 éves jubileum méltó megünneplése. Végül megköszönte a Társulatnak azt a segítségét, lamelyet mint vidéki tanár és kutató kapott. „Az én esetem természetesen nem áll egyedül, de a Társulatnak még nagyobb, még szorgosabb körültekintéssel kell keresnie a kapcsolatot a vidéki történészek felé. Mi pedig, a Társulat megalakuló Északmagyarországi Csoportja a magunk vártáján igyekszünk alaposan kivenni részünket honvédő hagyományaink méltó ápolásából, hátunk mögött érezve a Történelmi Társulat hatékony támogatását." Révész Imre Kossuth-díjas egyetemi tanár, akadémikus, volt református püspök mondotta el ezután nagy érdeklődéssel kísért hozzászólását, melyet folyóiratunk más helyén egészében közlünk. I. Tóth Zoltán, a Történettudományi Intézet osztályvezetője — mint mondotta — két szempontból is szükségét érezte annak, hogy felszólaljon. Először azért, mert elsőízben történik meg, hogy a magyar történettudomány emlékkönyvet szentel Kossuth Lajos géniuszának. Míg olyan „kultúrpolitikusoknak", mint Klebelsberg két emlék könyv is jutott a Horthy-uralom idején, addig a magyar nép egyik legnagyobb fiának egy sem. Másrészt lázért szólalt fel, mert meg kívánta köszönni azt a megtiszteltetést, hogy tanulmányt írhat a Kossuth-Emlékkönyvbe. Mint a nemzetiségtörténet kutatója, röviden jellemezte Kossuth nemzetiségpolitikájának fejlődését. Míg 1848 legelején Kossuth még úgy nyilatkozott, hogy a magyar és a horvát nemzet közt a „kardok ereje" fog dönteni, 1848 nagy nemzetiségi mozgalmai rádöbbentették a nemzetiségi kérdés teljes súlyára. Belátta, hogy az elnyomó Habsburg-uralom ellen a függetlenségükért harcoló népeknek össze kell fogniok és ehhez a felismeréshez haláláig hü maradt. 1849 nyarán Avram Iancuval a kibékülés ügyében folytatott levélváltásában ismét felszínre került a kard-motívum. Az egymásrautalt két nép, a magyar és a román vezéreinek tisztult álláspontját tükrözte Avram Iancu üzenete Kossuthhoz akkor, amikor a Maros völgyéből már a cári ágyúk hangja hatolt fel a havasokba, hogy „köztünk és köztetek a fegyverek ereje nem dönthet". Az egymás mellének szegezett kard örök időkre visszakerült hüvelyébe. A magyar és a román kard ma a békét védi és a népek boldog jövőjének építését biztosítja. A Kossuth-Emlékkönyv tanulmányai és a népszerű Kossuth-életrajz, melyet majd egy nagyméretű, tudományos életrajznak kell követnie, a béke védelmét és a népek jövőjének építését szolgálják." Barta István, a Történettudományi Intézet munkatársa a tudományos munka megváltozott feltételeiről, a kollektív, együttműködő kutatás nagy előnyeiről beszélt, öszszehasonlította a mai helyzetet a felszabadulás előtti idők féltékenykedő magányos kutatómódszereivel, majd így folytatta: „csak egy körülményt szeretnék különösen kiemelni azok közül a tényezők közül, amelyek a tudományos munkát könnyebbé, gyorsabbá, eredményesebbé teszik, egy olyan körülményt, amelynek hatását elsősorban azok érzik, akik a tudományos kutatást nem a közelmúlt években, hanem egy-két, vagy több évtizeddel korábban kezdték. És ez a körülmény a tudományos munka külső, anyagi feltételeinek gyökeres megváltozása. Itt megint hosszasan lehetne beszélni arról, hogy szemben a 30-as évek reménytelenségével, amely az egyetemről kikerülő tudósjelöltet várta, ma az aspiránsi intézmény gondtalan fejlődési lehetőséget biztosít a fiataloknak, gondolhatunk arra, hogy a tudományos ötéves terv teljesítése nemcsak hogy igénybe veszi a történettudomány minden munkásának munkaerejét, hanem sok területen egyenesen a káderhiány a tervteljesítéssel kapcsolatban a fellépő legnehezebb probléma. Beszélhetnénk arról, hogy tudományos intézeteink vannak, amelyekben a tagok egyetlen kötelessége a tudomány művelése, ugyanakkor pedig a nagy gyüjte-